A VERKLI, KINTORNA TÖRTÉNETE
Bizonyos,
hogy már az ősember rájött arra, hogy egyes tárgyak megütve, megfújva hangot
adnak.
Kőkori,
bronzkori leletek sokasága tanúskodik erről. Hangot adhatott ki egy megütött
bot, de az első hangszerek közé tartoztak azok a csontból készült fúvós
hangszerek is, melyeket 10-20 ezer éves őseink lakóhelyén találtak. Talán
használtak húros hangszert is, de hát a bőr, a szerves anyag nem marad fenn
olyan jól, mint a kemény tárgyak.
A
hangok keletkezésének két alapvető módja: egy tárggyal megrezegtetjük a levegőt
- ilyenek a húros, ütős hangszerek - vagy pedig közvetlenül a levegőt
kényszerítjük rezgésbe. Ez utóbbira példa a fúvós hangszerek családja.
A
hangkeltő eszközöknek ezer és ezer változata alakult ki az emberiség története
során. A hangszerek története az emberiség története is egyben, mert minden
korban tükrözte a társadalom, a művészeti és műszaki tudás fejlettségét.
Már
az ókorban igen fontos helyet foglalt el a zene az emberek életében, ám a XV.
századra ért el a zenekultúra olyan szintet, hogy külön zenetudományról
beszélhetünk. Ez nem véletlen: a reneszánsz a világi művészeteket, köztük a
zenét is egészen új alapokra helyezte, ekkor határozták meg a különféle
hangszerek fő típusait. Ezt az osztályozást használjuk a mai napig.
Idiofon
hangszernek nevezzük azt, melyben valamilyen, önfeszültséggel rendelkező tárgy
jön rezgésbe. Ez lehet egy fémkorong (réztányér, cintányér), fémrúd
(triangulum), csengő, vagy nagyobb testvére, a harang.
Chordofon
hangszerekben egydimenziósan feszített tárgy jön rezgésbe. Ezek a húros
hangszerek, melyeket sokféleképpen szólaltathatunk meg: pengetéssel,
dörzsöléssel (azaz vonóval) vagy ütéssel, mint például a zongora.
Egyszerűbb
felépítésű chordofon hangszer az, melyben a húrok egy
zengődoboz fölé kerülnek egymás mellett kifeszítve. Ilyen például a citera,
cimbalom, zongora. Náluk bonyolultabb az, amelynél a húrok egy nyak, vagy a
hangszer nyúlványa fölé feszülnek, és játszani úgy lehet rajtuk, hogy hosszukat
szabályozzuk. De erről még később beszélünk.
A membrafon hangszerek hasonló elven működnek, de nem
egydimenziósan, hanem kétdimenziósan kifeszített tárgy rezgeti a levegőt. Ilyen
például a dob, a csörgődob.
Sokban
különböznek a fentiektől, de legalább ennyiféle változatuk van az aerofon hangszereknek. Működésük lényege, hogy a levegő jön
periodikus rezgésbe: a fúvós hangszerek ezek, az egyszerű furulyától az
orgonáig. Az aerofon hangszereket is tovább
osztályozhatjuk: van, amelyben a fúvósjátékos megfeszített ajkai között a
hangszerbe fúj, és a hang így rezeg: ezek a kürtök, a trombiták. Ajaksípnak
hívjuk azt, amikor a levegő egy éles peremnek ütközve ad hangot, mint a
furulyában, fuvolában. Nyelvsípot láthatunk az egyszerűbb hangszerek közül a
szájharmonikában, a bonyolultabbak közül a tárogatóban, vagy éppen a
tangóharmonikában. Ezen sípfajtákat az orgona egyesíti magában: majd mindegyik
fajtáját megtalálhatjuk ebben a csodás hangszerben.
Ám
van más megkülönböztetési módja is a hangszereknek, és ez majd később igen
fontos lesz számunkra. Egy tárgyból könnyen lehet hangszert csinálni. Elég csak
egy fadarabot, egy fémtárgyat megütnünk és máris hangokat hallunk. Ha jó
anyagból van, szép a zengése, már önmagában is hangszernek nevezhetjük. Jól
lehet ütemeket adni ezekkel, de hangszernek igazán azt nevezhetjük, mellyel az
egyhangú zajkeltésen túl különböző magasságú hangokat tudunk kelteni. Akkor
lesz a zajból élvezhető mutatvány - azaz zenei előadás - ha időben és
minőségben különféle szabályok szerint változtatjuk a hangzását. Időben - ez
azt jelenti, hogy a megszólalás hosszát változtatjuk. A megszólalás hosszának
változtatása az egyszerűbb feladat: később látjuk majd, hogy ez a zene
automatizálásának egyik összetevője. Sokkal, de sokkal nehezebb a hang
minőségét - azaz magasságát - változtatni.
Ez
két módon lehetséges. Az egyik, mikor egy hangzószerünk van, és annak fizikai
tulajdonságait változtatjuk: ilyen például a hegedű húrja, amikor hosszabb,
rövidebb szakaszt lefogunk, és ezzel a hangmagasságot - tulajdonképpen a hangzó
tárgy hosszát - módosítjuk. Ennek az elvnek az egyik látványos módja az aeorofon hangszerek családjába tartozó harsonán való játék,
amikor a harsona mozgó része ki-be járva a benne rezgő
levegő hosszát - ezzel magasságát - változtatja. A hangszereknek ez a kezelése
igen nehéz, nagy tudást igénylő mesterség: a zenészek éveken, évtizedeken át
tanulják a módszert, és még a leghíresebb zeneművészeknek is napi több órás
gyakorlásra van szükségük ahhoz, hogy minden helyen, minden körülmények között
el tudják gyönyörködtetni hallgatóikat. A dallamok hangszerszámokból való
kicsalogatásának másik módja, amikor több azonos fajtájú, de más-más fizikai
tulajdonságú hangzószert teszünk egymás mellé, és ezeket a dallamnak megfelelő
sorrendben szólaltatjuk meg. Ilyen hangszer például a zongora, az orgona, a
xilofon - hogy csak a legismertebbeket említsük. Ezek megszólaltatására egy
kisgyerek is képes, hiszen csak rá kell ütnie a xilofon lemezeire, vagy a
zongora billentyűire: az máris megszólal, még ha nem is művész játszik rajta. Persze
az ilyen hangszereken történő játéknak is megvan a maga tudománya, nem lehet
őket alsóbbrendűeknek minősíteni az előzőeknél. Ám van egy igen fontos
tulajdonságuk: a rajtuk való játék - bizonyos feltételekkel - könnyen és
hatékonyan automatizálható. Van természetesen az említett két megszólaltatási
módon kívül más elven működő hangszer - például a dob. Vagy olyan is, amelyik
kombinálja a két módszert. Ez utóbbira legismertebb példának a vonós
hangszereket említhetjük, hiszen egy hegedűn, egy gordonkán lehet úgy is
játszani, hogy a húrokat lefogva egy-két húrból csalunk elő hangokat azok
hosszát változtatva, vagy úgy is, hogy a különböző vastagságú - és ezért
különböző hangot adó - húron felváltva játszunk.
De
ez már a zenei művészet felső foka, térjünk inkább vissza két igen fontos
megállapításunkhoz. Tudjuk tehát, hogy a hangszerek megszólaltatásának idejét
automatizálhatjuk, és tudjuk, hogy vannak olyan hangszerek, melyek az egymás
melletti hangzószerek váltakozó megszólalásával tehetők dallamossá: azaz ez
utóbbi feladat is automatizálható. E két megállapítással meg is határoztuk az
automata hangszerek működési elvét.
Nem
is gondolnánk, hogy a különféle automata gépek, izgő-mozgó szerkezetek milyen
hamar megjelentek az emberiség történetében. Az antik Görögországban,
Egyiptomban és a Közel-Keleten már ismerték a mechanikus zenei berendezéseket.
Ilyenről szól Apollonius (ie.
200). Az I. században Alexandriai Heronról neveztek
el automatát. Európa az arabokon keresztül ismerte meg a fahengeres vezérlésű
gépezeteket. Az első mechanikus zenei berendezést a bagdadi kalifának építették
a IX. században.
Ugyanebben
az időben számtalan zenélő automatát készítettek a bizánci udvarban is. Bölcs
Leo a IX. század végén Theophilosz Ikonomakhosz számára ajándékozott zenélő automatát, amely a
zenélés mellett kis mozgó madárkákkal is mulattatta a hallgatót. A XIII - XIV.
században már nem csak kis játékok voltak a gépezetek: ebből az időből
származnak a ma is ismert zenélő, harangjátékot megszólaltató toronyórák
elődjei, mint például a strassburgi székesegyház
órája. Ez nem csak hangokkal jelezte az idő múlását, hanem mozgó, forgó alakok
megjelenésével, játékával. Az Európában ismert legrégebbi harangjátékokat egyes
feljegyzések szerint hollandok hozták magukkal Kínából.
Az automatikák a reneszánsz korban kezdenek igazán elterjedni,
ennek a kor gondolkodása adott lendületet. A XIV-XV. század
emberét egyre jobban foglalkoztatja az őt körülvevő világ, élettelen és élő részeivel
együtt. Igyekszik megismerni az élő szervezetek működését, sőt, megkezdődik - a
felvilágosodás korában kiteljesedett - azon szándéka, hogy megpróbálja utánozni
a természetet. Egyre bonyolultabb, egyre érdekesebb gépek épülnek, ezek az
említett célokon túl megvetik a későbbi technikai fejlődés alapjait. E
reneszánsz automaták megismerésekor - mint annyi mással kapcsolatban - nem
lehet Leonardo da Vinci
nevét mellőzni. A nagy polihisztor mint minden más
művészetbe, a zenébe is belekóstolt. Ám megközelítése a feltaláló, a gondolkodó
ember megközelítése. Több új hangszer mellett gondja volt arra is, hogy
igyekezzen megkönnyíteni a hangszereken való játszás tudományát.
Feljegyzéseiben gyakran összekapcsolja a művészeteket technikai találmányainak
leírásával. Egy-egy szép ceruzarajza, vízfestékkel készült vázlata mellett a
lap sarkában találunk rá valamilyen építészeti, mechanikai ötlete leírására.
Ugyanakkor megfigyelhető a kifejezetten gépek leírását tartalmazó lapjain,
füzeteiben a művészi, aprólékos kidolgozás szándéka. Leonardo tüzetesen
megvizsgálja a közelébe kerülő szerkezeteket, tanulmányozza működésüket, és
nagyon részletes leírásokban, rajzokban rögzíti a tapasztaltakat. Minden bizonnyal
korának óraszerkezetei és a természettudományok, az emberi és állati élet, test
tanulmányozása indította meg benne az automaták megalkotása iránti vágyat.
Ahogy sok terve, elképzelése nem valósult meg, az önmagától járni, beszélni
tudó lény sem született meg, de rajzai, tervei jó képet adnak ez irányú
munkásságáról. Igen sok találmánya kapcsolódik a korában egyre fontosabbá váló
haditechnikához. Automata fegyverei sorozatlövésre alkalmasak, a vezérlésüket
forgó dob vagy kerék látja el, mint automata zenélő
dobjáét is. Több változatot is lerajzolt, melyek abban egyeztek meg, hogy a ló
által húzott hordó méretű dobot több, a kerekekről vezérelt tárcsa bütykein
megugró ütők szólaltatták meg.
Leonardo tervezett olyan húros hangszert
is, melyben a húrok alatt egy forgatókarral bőrszalagot mozog, és a húrok
lefogásában billentyűzet segíti a játékost. Ez kísértetiesen hasonlított arra a
hangszerre, melyet Jan Comenius Orbis Picturá-jában mint "kyntorna"
nevez meg, és melyet ma tekerőlantként ismerünk.
Mint
annyi más technikai eszköznél, a zenélő automatáknál is a nagyobb, robosztusabb
eszközből haladt a fejlődés a kisebbek felé. Az első európai gyártmányú zeneautomatákat - milyen hihetetlen - a templomok
tornyaiban találjuk meg. Németországban, Olaszországban számos önműködően
játszó harangjáték épül ebben az időben, ezek közül a legismertebb és
legnagyszerűbb a "Salzburgi Bika"
néven elhíresült harang- és sípjáték. Az erőd keleti oldalának egyik tornyába
épített szerkezet fura nevét onnan kapta, hogy több tíz kilométerre elhallatszó
hangja fújó bikára emlékeztetett. 1560-ból származó szerkezetét - mint később a
kintornákat - már szöges henger vezérelte. E henger
Ugrásszerű
fejlődést az automaták minket érdeklő világában a felvilágosodás kora hozott.
Az ember egyre jobban megismeri az élőlények működését, megkezdődik az ipar, a
technika átalakulása. A zenélő szerkezetek fejlődésének e korban is egy
kiemelkedő tudós adott lendületet. Neve Athanasius Kircher, a tudós jezsuita páter.
Kircher
1602-ben született a Fulda melletti Geissa faluban. Jó tanuló volt, és noha a harmincéves
háború egy időre akadályozta tanulmányaiban, a kor összes jelentős egyetemén
megfordul. Würzburgi, avignoni szolgálat után Bécsben császári matematikus.
1636-38 között az osztrák trónörökössel Itáliába, Máltára utazik. 1636-ban
publikálja első művét Prodromus Coptus
címmel, mely Egyiptomról szól. 1638-ban véglegesen letelepedik Rómában, ekkor
kezdődik tudományos karrierje. Ekkor már a matematika, fizika és a keleti
nyelvek professzora. 1680-ban bekövetkezett haláláig majdnem 50 könyve kerül
kiadásra, melyek a kor emberét érdeklő majd' minden témával foglalkoznak. Ír az
optikáról, matematikáról, mágnesességről, archeológiáról, geológiáról (ez
utóbbi könyvében külön fejezetet szentel a magyarországi érclelőhelyeknek, azok
gazdagságának), és természetesen a zenéről. Az akkori világ központjának
számító Örök Városban hozzáfért minden őt érdeklő könyvhöz, antik emlékhez, de
sokat hasznosított a Rómán átutazó magas rangú vendégekkel való ismeretségéből,
és az egész, akkor ismert világra kiterjedő tudományos levelezéséből. 1650-ben
jelenik meg MUSURGIA UNIVERSALIS SIRE ARS MAGNA CONSONI ET DISSONI című könyve.
Enciklopédiája a legfontosabb zenével foglalkozó műve. Körüljárja annak minden
aspektusát: történetét, mitológiai és matematikai vonatkozásait egyaránt. Külön
fejezet foglalkozik a zene fizikájával és technikájával. Osztályozza a zenei
eszközöket hangzásuk, technikájuk, elméletük szerint. De foglalkozik a madarak,
az élőlények hangkeltésével, zenéjével is, sőt - mint később több más művében
is - a tarantella pók táncával.
Részletesen
ismerteti a zenélő automaták elméletét és gyakorlatát. Bevezetőként az
automaták működési elvét ismerteti, bemutatva a tivoli Villa Aldobrandini víziorgonáját. Leírásában a kor szellemének
megfelelően gépezeteit barlangban helyezi el, azokat élőlények veszik körül. A
képen Pán istenség fújja furulyáját, mellette egy nimfa látható, ahogyan azt a
görög mitológiából ismerjük. Az általa leírt orgona három sípsorral
rendelkezik, és mozgó alakok is színesítik működését. A szerkezetet vízturbina
hajtja, ez szolgáltatja a megfelelő légnyomást is. Megtaláljuk itt a
későbbiekben részletesebben tárgyalt (fa-) hengert a vezérlőbütykükkel, a
különálló síprendszert, a levegő tárolására szolgáló tartályt - melyet majd a
szélláda vált fel.
Kircher
munkája nem maradt hatástalan: a római Quirinale
székesegyházban leírása alapján megépül a világ első automata orgonája, mely több, mint 100 évig működött. Matteo
Marione Kircher
útmutatásait követve készítette el a víz által működtetett orgonát. A víz
forgatta a szögekkel kivert fahengert, és ugyancsak a víz sűrítette össze a
levegőt a sípok megszólaltatásához. Kirchner halála
után szerzetestársa, Filippo Bonanni
rendszerezi gyűjteményét. 1709-ben kiadott katalógusában találunk rá a kézzel
hajtott zenegép első leírására. A hagyatékban található egy "orgona, mely
szöges hengerrel működik, és kézi forgatókarral hajtatik".
Bonanni 1722-ben adja ki könyvét a Kircher-gyűjteményben található zeneeszközökről, melyhez a
szintén Rómában élő, de holland származású rézmetsző, Arnould
van Westerhout készít metszeteket. A 34. képen
látható a hordozható zenegép első - minden bizonnyal meglévő darab modelljéről
született - ábrázolását. Ez a gép kis méretű,
vállszíjon hordott szerkezet, mely a későbbi asztali gépekre hasonlít. A kép -
a hozzá tartozó szöveg szerint - egy német zarándokot ábrázol, aki
Olaszországban vándorol, és mutatja be zenegépét.
Ekkor
már valószínűleg egyre-másra készülnek a hasonló szerkezetek. A kisebb egyházi
közösségek hamar rájöttek, hogy a templomi zenészeket jól lehet helyettesíteni
az automatákkal. Pedig, mitagadás, nem egy jól fizető
munka volt az egyházi zenei alkalmazottak állása, elég, ha csak Bach vagy Handel küzdelmes életére gondolunk. Még a XIX. században is
elterjedtek voltak a nagy méretű, egy-egy templom
teljes terét betöltő hangú automatikák. Szinte
ugyanebben az időben megkezdődik a zenélő szerkezetek méreteinek csökkenése, és
rohamos elterjedése.
Mi
volt ennek az oka? A közösségi élet színtere a család lett, a polgári lakás. A
gazdagodó polgárság igényeivel a nagyúri - hercegi, királyi - udvart igyekezett
másolni: persze anyagi lehetőségeihez és életteréhez igazodó léptékben. Azon
igyekeztek, hogy a náluk magasabb társadalmi helyzetben levőknél megtapasztalt
civilizációs, kényelmi és művészeti értékek saját otthonukban is megjelenjenek.
Ebben az időben kezdenek elterjedni - főleg a Németalföldön - a kisebb méretű
faliképek, festmények, szobrok, Ekkor kezdenek a nagy templomi orgonák kisebb
rokonai megjelenni - az asztali orgonák, és a korábban már említett portatívok, positívok képében. A
társadalmi fejlődés főleg azon országokban, területeken figyelhető meg, ahol a
gazdag városokban megtalálható a fejlett ipar, kézművesség is. Ilyenek voltak
Flamand vidék, Szászország, Itália északi részei. És ezek azok a vidékek,
ahonnan az egész földrészen - sőt, az egész ismert világon - majd elterjednek
az utcai zenegépek. A társadalmi igény a technikai fejlettséggel együtt
lehetővé tette, hogy azok az emberek is zenélhessenek, akiknek nincs érzéke
hozzá. Hogy a zeneautomatákból - melyekből ekkor már
majd minden tehetősebb otthonban találunk egyet-egyet - hogyan lettek kézi
hajtású zenélő szerkezetek: nem tudni. Talán azért, mert ezek olcsóbbak voltak,
mint a rúgóshajtásúak, talán mert egy kisasszony megkérte az automatikagyártót,
hogy neki egy kézzel hajtott szerkezetet kreáljon - a homályba vész már. De
annyi biztos, hogy a XVIII. század elején már ismert a kézzel hajtott "Serinette" neve és rajza, melyet egy kedves arcú
leánnyal együtt láthatunk.
A
XVII - XVIII. század fordulóján a franciaországi Nancyban
és Mirecourtban már jegyzett kintornakészítők
működnek. Ez utóbbi hely mai napig a zenegép gyártásáról híres. Az itt működő
egyik sípládakészítő, a valószínűleg olasz származású Zersachi
építette az első - imént említett - Serinette nevű
asztali szerkezetet 1742-ben. Ennek mintájára Németországban egy Bormann nevű hangszerkészítő is gyártott Serinette-et, de ez már több szélládán áll. Hogy milyen
komoly iparággá válik a kintorna gyártás, mi sem mutatja
jobban, mint hogy 1766-ban a francia Dom Bédos de Cellas kintornakészítő
már egészen részletes leírásokat közöl a kintornakészítésről. Az ő gépei nagyok
és az utcára valók. Útmutatójában szól az általa gyártott kintornáról, mely
A
XVIII. század végén a magyarországi hangszergyártók (akkori nevükön hangászok)
sem maradtak el a külföldi mesteremberektől. Esterházy Miklós herceg (akit
udvarának Európa-hírű fejlesztései, a művészek, művészetek pártolása miatt a
"Fényes" előnévvel illettek) könyvtárnoka, páter Niemetz
"több mesterséges orgonákat készített, melyek a berakott hengerek
segedelmével magoktól játszottak. Illy neműt csinált
Anglia számára is, mellynek két 8 lábas registere, 112 sípja volt, s hangjai a nagy C-től a három vonású G-ig terjedtek". De más módját is
kieszelik az élelmes iparosok a géporgona, kintorna használatának. Az 1750-es
évektől kezdve a szöges hengerek és sípok megjelennek az órákban és más
szerkezetekben is. Külön iparrá válik a dobozok gyártása, melyek némelyikénél a
doboz tetején - néha több tucat - fából faragott, színesen kifestett alak mozog,
táncol a belsejében megszólaló zenétől kísérve. Ez utóbbiak fölöttébb drágák
voltak, hiszen több száz munkaórát igényelt elkészítésük.
Megszámlálhatatlan
mennyiségben készülnek a zenélő szerkezetek, újabb és újabb technikai
találmányokkal, furfangokkal kápráztatva el a nézőt. Meghajtásukról legtöbbször
rúgószerkezet gondoskodott, ám készülnek olyanok is, melyekből kurbli vezet ki.
Ezek kézzel hajthatók, megforgatásukkal bármikor megtekinthető az
"előadás". A bruchsal-i Fekete-erdei zenegép-múzeumban látható ilyen
szerkezet, melynek előlapján, tetején színházi előadás szereplői forognak,
emelgetik karjaikat, miközben a szerkezet belsejében és hátfalán rögzített 22
síp az előadást kísérő dallamot ad elő. Ebben a szerkezetben ugyanaz a henger
vezérli a bábukat, mint a sípokat. A nagyobb és látványosabb szerkezetek
némelyike vásárokban, búcsúkon, de még a fogadókban, vendéglátó
helyeken is megjelenik. Ezek felújított példányai mai napig láthatóak Hollandia,
Németország városaiban. A hangszeres vándorzenészek utódai - akik állandó
megélhetésükhöz használták a zenegépeket - még jó ideig az egyszerűbb, és ezért
olcsóbb, egyben kevésbé sérülékeny eszközöket vitték magukkal. Ezeket kézben, a
hátukon szállíthatták, nem volt szükséges hozzá kocsit tartani vagy bérelni.
A
XVIII. - XIX század fordulóján a technikai fejlődés és a természeti jelenségek
megfigyelése nyomán rohamosan megindult a zenegépek fejlődése. Az automaták
fejlődéséről szólva meg kell említeni a magyar Kempelen Farkas nevét, aki sakkautomatájának megalkotásával egyidejűleg kezdett
dolgozni egy beszélőgép építésén. Sakkozó gépének világelsősége nem is abban
rejlett, hogy a gép "magától" sakkozott - hiszen ma már biztosan
lehet tudni, hogy a gépben egy ember ült - hanem az az
eddig ritkán felismert tény, hogy ő volt az első, aki a gyakorlatban is jól
működő, használható távvezérlésű - azaz a gép belsejéből vezérelt -
manipulátorokat alkalmazott. Majd' húsz éven át, egészen haláláig foglalkoztatta
az emberi beszédet - a zenét megszólaltató sípokhoz hasonló hangzócsövekkel -
utánzó szerkezet. Több változatot is kidolgozott, ám nem volt rest a rossz
módszert elvetni, ha valamilyen előbbre vivő ötlete támadt. Ő volt az, aki -
rengeteg más irányú munkája mellett - először leírta az emberi beszéd
mechanikáját, és igyekezett átültetni azt mechanikus szerkezetre. Sajnos az
általa épített működő szerkezet nem maradt fenn, ám könyvében rajzokkal
illusztrálva sok olyan részletet tár fel, mely szerint a tervezett beszélő gépe
az orgonák és a kézi hajtású kintornák rokona lehetett.
A
zenélő automaták neves alkotója Johann Nepomuk Malzel,
aki testvérével, Leonhard-tal együtt egészen
különleges gépeket szerkesztett. 1813-ban szólal meg először "Panharmonikon" - uk, melyre
később maga Beethoven - aki jó barátja, majd éppen a zeneautomata ürügyén
üzlettársa volt egy ideig - alkotott zeneműveket. Ugyanígy híres volt a drezdai
Kauffman család. Ők hatalmas, "Symphonion"-nak nevezett
zenegépet építettek, amely szintén automatikusan játszotta a dalokat.
A
kézzel működetett zenélő szerkezeteknek a közterületeken történő megjelenése a
XIX. század közepétől indul meg. A német kézművesipar hamar megtalálja
megfelelő szakembereit, minden német tartományban több - néha tucatnyi - verkligyár alakul és működik. A Bruder,
Ruth Wellerhaus, Richter, Schlemmer neveket még ma is láthatjuk a múzeumokban
bemutatott szerkezeteken. Nem csak Németországban, hanem máshol is egész üzemek
alakulnak gyártásukra. Az olasz származású Gavioli
Párizsban alapít verkligyárat. Üzemei az egész kontinenset ellátják zenegépekkel és a hozzájuk való
zeneszámokkal. felismerve a nagy igényt, szerződést köt zeneműkiadókkal, nem
egyszer zeneszerzőkkel, és így biztosítja, hogy folyamatosan a piacon tudjon maradni.
Európa több országában is a legnevesebb manufaktúrákat olasz mesterek vezetik.
A már említett Gavioli, Gasparini
Párizsban, Chiappa Londonban, Fassano
és Pirolli üzeme Belgiumban ontja a zenegépek
százait.
1873-ban
érkezik Berlinbe Giovanni Bacigalupo, aki az ottani
olasz kolóniában néhány év múlva "Frati, Bacigalupo és Gatorna" néven
alakítja meg társaival ma is meglévő üzemét. Bacigalupo
az egyik legismertebb és legjobban fejlődő üzemet irányítja, sok technikai
újítás fűződik gyárához.
Ezen
közben a tengerentúlon is megkezdik a zenegépek gyártását. Az amerikaiak üzleti
szelleme és egész habitusa soha nem látott lendületet adott a gépezetek
fejlődésének. Amerikából származik a Wurlitzer, az a gép, melyet alkotójáról
neveztek el. Wurlitzer szintén Németországban látta meg a napvilágot. Huszonkét
évesen 1853-ban települ a tengeren túlra, ahol egy ideig a hazájából
beszállított gépeket árusítja. Megismerve az amerikai lehetőségeket, gyárat
alapít a New York állambeli North Tonawada-ban,
és itt kezdi el gyártani a mai napig az ő nevét viselő berendezéseket. Gépei
pénzérme bedobása után automatikusan játszottak le dalokat, egy idő után már
több tucat zeneszámok közül válogatva. Az Egyesült Államokban gőzzel
működtetett zenegépeket is gyártottak, melyek kazánban fejlesztette gőzzel
működtek. Egyes példányai állítólag olyan hangerővel szóltak, hogy még
Lino Gatorna és G. Bacigalupo
fejleszti ki a papírszalagos vezérlésű orgonákat. Rájöttek, hogy a zeneszámok
hossza úgy növelhető, ha a fahenger palástját mintegy "kiterítik",
azaz meghosszabbítják. Erre a legalkalmasabb a papírszalag, amely
feltekercselve már bármilyen hosszúságú zeneszámot rögzíthet. A papírszalag
sérülékeny volt, viszont megvolt az az előnye, hogy
olcsó és könnyen sokszorosítható.
Az
ő szerkezetükkel működő kintornák tulajdonosainak már lényegesen kisebb súlyt
kellett cipelni. Papírszalaggal leginkább a zongoraverkliket
látták el, mert a papír szélességének növelésével lehetővé vált, hogy a
szokásos zongora - vagy pianínó - összes billentyűje megszólalhasson. Ilyen
papírszalagos, Ludwig Hupfeld
által gyártott elektromos hajtású zongora található a Zenetudományi Intézet kiállításán is Budapesten.
Érdemes megfigyelni a különbséget e gép, és a kiállítás egy másik darabja, egy
fahengeres vezérlésű gép között. Ez utóbbi robosztusabb, nehezebb, működtetése
- noha szerkezete egyszerűbb- nehezebb. Európa minden nagyvárosában - melyek
közül ekkor Párizs, London és Berlin a világ legfontosabb városai közé is
tartozott - évente több száz utcai zenélésre jogosító engedélyt adtak ki az
illetékes hatóságok. A konkurenciaharc egyre keményebb lett a kintornások
között, és természetesen a gyárosok között is. Újabb és újabb módosítások,
találmányok javították a kintornák szerkezetét, melyek közül kiemelkedik a
Lipcsében működő Lochman cég találmánya, a
papírkoronggal vezérelt szerkezet. A korong könnyen szállítható, behelyezhető a
gépbe, súlya és terjedelem is sokkal kisebb, mint a hengereké. A zeneszám végén
nem kell újra visszatekerni, befűzni, lehetővé válik a folyamatos játék. Gondot
csak az jelentett, hogy igen hamar elhasználódott, ezért nem sokkal ezután a
papírkorongot felváltja a fémből - leginkább olcsó cink - ón ötvözetből -
készült zenekorong. A korongos gép egyedüli hátránya az volt, hogy korlátozott
volt a lejátszható zeneszám hossza. Ezért utóbb a korongokat inkább kisebb, az
otthonokban és vendéglőkben használatos gépekhez alkalmazták. A már említett -
pénzzel működő - wurlitzer is ilyen rendszerű volt. A legszebb korongos gépek
azok a kis sípládák, melyek Intona, Ariston Organette néven ma is
igen féltett kincsei a gyűjtőknek.
A
zeneszámokat tartalmazó papír és fémkorongok száma szinte végtelen. Könnyen,
egy hagyományos présgéppel gyárthatók voltak, és a legváltozatosabb
zeneszámokat lehetett szinte pillanatok alatt eljátszani általuk. Talán ezek a
lemezek voltak azok, melyek a feltaláló Berlinert inspirálták az Edison féle
fonográf továbbfejlesztésére, a hangok korong alakú hordozón való rögzítésére -
azaz a hanglemez megalkotására. Egész Európában üzemek tucatjai gyártották a
gépeket, és gondoskodtak nem csak a javításukról, karbantartásukról, hanem a
megfelelő zeneszámok hengerre, papírszalagra, lemezre történő átültetéséről.
Hollandiában 1875-ben alapította Leon Warnies az első
orgona bérbeadó üzemet. Ő hozzáértéssel vásárolt jó hangszereket, és a bérbeadott masinákat rendben tartotta és rendszeresen új
zenével látta el. A verklik nála is egyre nagyobbak és szebbek lettek. A
nagyobbakat már nem lehetett vállra venni, úgyhogy ezeket háromkerekű taligára
szerelték. Ez a típus főleg Németországból való volt.
A
fejlődés forradalmi lépése 1892-ben Párizsban történik. Gavioli
orgonagyára kifejlesztette a karton zenekönyveket. Nem ő volt az első: mintegy
4 évtizeddel korábban már M. de Coreuil is ilyeneket
javasolt használatra, ám Gavioli volt az, aki
kidolgozta az igazán tartós anyagból, a nagyiparilag sokszorosítható lapozott
könyvek gyártásának módszerét.
Ezek
a lapokból álló könyvek sem előzmény nélküliek a technika-történetben. Az
1752-ben született, és jó nyolcvan évet megélt J. M. Jacquard
volt az, aki a szövőszékek
vezérléséhez használt először lyukasztott lapokat olyan módon, hogy azokat a
szövésmintának megfelelő sorrendben lánccal összefűzte. A lapokat a gép magától
húzta be, és az emeltyűk, karok a lyukakba eső tű által vezérelve azok
sorrendjének megfelelően működtették a szövőszék alkatrészeit.
A
zenegépek vezérlésére a rendszert a mai napig is használják. A zenedarabok
hosszát és technikáját nem kellett ezek után behatárolni. A verklik maguk egyre
szebbek és nagyobbak lettek, hogy látni is lehessen a technikai fejlődést. 1900
kezdete óta először Gasparini-nál, azután Limonaire-nél lehetett az új orgonákat megrendelni
Párizsban. Ebben az időben a - főleg Nyugat-Európában használatos - gépek már
nem csak megszólalásukkal keltették fel a figyelmet, hanem külalakjukkal is: a
drágább, szebb gépek előlapján megjelentek az orgonasípok, melyek a mély hangok
megszólalásában játszottak szerepet. 10-20 síp is látható az ekkor épített
szerkezetek előlapján, a kisebb sípok és a harmonikában is használatos rácsapó
nyelvsípok a dobozban rejtőztek. A különféle színekkel mintázott, nem egy
esetben tájképet ábrázoló zenegépek odacsalogatták az érdeklődőket. Még nagyobb
sikerük volt azoknak az óriási, néha szekérnagyságú berendezéseknek, melyek
értéke ma néha egy-egy gépkocsi árával is felér. Ezekben már hatalmas sípok,
nem egyszer kürtök, dobok is megszólalnak, hajtásukról esetleg már elektromos
rendszer gondoskodik.
A
vásárokon is megjelent az új verkli, és a táncszalonok is áttértek a mechanikus
orgonákra. Gavioli, Marnghi
és Limonaire a különféle célokra különféle gépeket
építettek. Mivel a Németalföldön sok táncos hely és zenés kávézó volt, ott
főként tánczene - orgonákat építettek. Ezeknek óriási méretei voltak, és csodás
táncpalotákban voltak fölállítva. A kisebb kávéházak számára is készítettek
alkalmas hangszereket. A vásári verkliket főleg Németországban építették, bár
Franciaországban is gyártottak ilyet. A Fekete-erdőben, Waldkirch-ben
virágzott a verkliipar, Ruth,
Bruder, Richter, Wrede és Wellerhaus cégek a huszadik század első harminc évében még
sok száz verklit építettek. . Hollandiában nem alakult önálló verkli-ipar
1920-ig, amikor a Német Carl Frei Bredába költözött.
Ő Waldkirch környékéről jött, ott tanulta Wilhelm Brudernál és később Párizsban Gaviolinál
a szakmát. Nagyon jó orgonahangoló volt, azonkívül
zeneszerző és komponista. Antwerpenben építette 1912-ben első orgonáit, és az
első világháború után kezdte Bredában az orgonaverkli építő üzemét.
A
publikum időnként valami újat szeret hallani és látni, ezért Frei már a század
elejétől itt játszó orgonákat, verkliket megjavította és néhány változtatással
egészen új hangokat adott nekik. Ezek az új hangok és új kompozíciók annyira
sikeresek lettek Hollandiában, hogy majd minden bérlő megbízta Freit, hogy az ő
verklijét is építse át. Frei folyton új ötletekkel jött elő, és így lett
gyakran régi alkatrészekből egy egészen új hangú verkli-nemzedék. 1933-tól egy
sorozat nagy orgonát épített, amelyek akkor - és szerencsére a mai napig -
óriási közönségsikert érnek el, Hollandia szerte
találkozhatunk velük. A kintornagyártás utolsó nagy ünnepe az volt,
amikor Cremona városa (Stradivari szülővárosa és működésének helye) saját
költségén a piactere számára 124 billentyűs zongoraverklit
rendelt. Az 1930-as években a modern zenerögzítés eszközei - a hanglemezek,
majd a magnetofon - elterjedése, és a rádió általánossá válása megpecsételte a
kintornák sorsát. Újabb gyárak nem alakulnak, csak mutatóba marad egy-kettő
Európában is. A kintorna Közép-Európában a szegények zeneeszköze lett, a sok
technikai újítás, amelyeket bevezettek, nem tudta a közönséget meghatni.
Hazánkban még a II. világháború idején,
majd az után is egy rövid ideig működtek a zenegépek, aztán szépen lassan
eltűnnek az utcákról, a házak udvarából. Nyugat-Európában a nyolcvanas években
kezdődött a gépek reneszánsza. Egyes hangszergyártók, a régiségek, a zenegépek
megszállottjai először a régi gépek felújításával, majd hamarosan új gépek
gyártásával idézte vissza a régi korok emlékét. Németországban, Hollandiában,
de még a tengeren túl is egyesületek alakultak, melyeknek tagjai felkutatták,
közzétették a régi zenegépek emlékeit, és új életet leheltek a megszólaló
sípokba, húrokba. Az egyes országok technikai múzeumaiban megőriztek jó néhány
zenegépet, kintornát, és több, kifejezetten a mechanikus zenegépekkel
foglalkozó múzeum is megnyitotta kapuit.
A
kilencvenes évekre a régi verklis hagyományokkal rendelkező országokban, így
Olaszországban, Franciaországban, Németországban, de leginkább a Benelux
államokban nyaranta a városok utcáin nemzetközi találkozókon jönnek össze a
gépek hívei, megismerve egymás hangszereit, bemutatva művészetüket.