A KINTORNA MŰVÉSZETE, A KINTORNA A MŰVÉSZETEKBEN


A kintorna művészete

Kintornák, verklik zeneszámai, verklire írt zenék

 

Soha nem volt határozott korlátozása a verkliken megszólaló zeneszámoknak. Majd minden szakíró, újságíró megegyezik abban, hogy a vidéki és városi köznép a verkli-muzsikában ismerte meg az éppen divatos zeneszámokat. Koronként változik a zeneszámok jellege: a XIX század első felében többnyire indulók, operák zenéjét írják át hengerekre, majd a könnyebb zenei műfajok (daljátékok, operettek) megjelenésével hamar igazi szórakoztató zenévé válik az utcai gépi zene. A műszaki fejlődés eredményeként kezdik egyes zeneszerzők felfedezni az automatákat. Haydn is szerez zenét zeneautomatára, Mozart utolsó évében, 1791-ben a Fantasy K608. sorszámú művét írja erre a különös hangszerre.

 

 

Beethoven

A XIX. század második évtizedében Beethoven üzlettársa és barátja J.N. Malzel által alkotott Panphamonikonra írja a Wellington győzelme című művét. A mű - melyet Beethoven Malzel unszolására alkot meg - a vittoriai ütközetnek állít emléket. A Panharmonikon nem csak sípokat, de dobokat, cintányérokat, húrokat is megszólaltatott, igen alkalmas volt a csata zajának zenei visszaadására, felidézésére. A mű zenekari változata óriási sikert hoz a zeneszerzőnek, igaz, közben Malzellal nézetkülönbségei keletkeznek.

Míg ezek a zeneszámok inkább az automatikákra készültek, a kintornákon inkább a már ismert, zenekarok által játszott művek átiratai jelennek meg.

Richard Wagner írja éppen Halevy Ciprus királynője c. operájának 1841-es bemutatója ürügyén: "Nézd csak azt a sápadt és zavaros tekintetű fiatalembert! feszülten figyeli az előadás minden pillanatát, s megkönnyebbülten nyugtázza a tapsot. Talán elragadtatott operarajongó, vagy a műfaj fejlődését figyelő zenetudós? Óh nem! napi betevő falatjáért aggódó zeneiparos csupán.... Ott fenn a karzaton azaz a ember, aki kissé előrehajolva hegyezi fülét, azt latolgatja, melyik részlet lesz alkalmas arra, hogy a város számtalan verklije számára új műsorszámmal szolgáljon. Éppen most jegyzi fel magának a haldokló király áriáját, amely alkalmas verklitöredéknek tűnik…." A zeneszerzők mindegyike nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy szerzeménye minél nagyobb közönség előtt bemutatásra, ezzel ismeretségre kerüljön. Voltak, akik éppen ezért nem voltak ellenségei a kintornának – sőt, a népszerűség egyik fokmérőjének tekintik. Ugyanakkor voltak a zeneszerzők, akik lenézték, megvetették a gépzenét. Segítettek nekik a zenekritikusok, akik soha nem ismerték el a gépi zene, a kintorna létjogosultságát, minden módon küzdöttek ellene. A. W. Ambros, a XIX. század egyik legnagyobb zenetudósa így ír Verdi - általa nem igazán nagyra tartott - szerzői képességeiről: "Aki Mozart műveinek emelkedett szépségét képes élvezni, szellemileg egészen más színvonalon van, mint aki Verdi csak verklire érdemes zenei kloákáiban leli örömét."

Érdemes felidézni néhány történetet, anekdotát mindkét oldalról – mert majd minden neves zeneszerző valamilyen kapcsolatba került az utcai zenészekkel.

Egy délelőtt Párizsban Rossini azt hallotta, hogy az ablaka alatt egy kintornás a románcot játsza Halévy Guido és Ginevra című operájából. Behívta a fiút, megragadta és megrázta: - Mit jelentsen ez te kis csibész? Ugye fizettek neked, hogy ezt a fércművet játszd az ablakom alatt? Felelj gyorsan, mert baj lesz! A fiatalember hiába esküdözött, hogy fogalma sem volt, kit zavart meg játékával. Rossinit nem lehetett meggyőzni, hogy nem az ő bosszantására történik az egész, de végül taktikát váltott: két Napóleon aranyat adott a zenésznek, és ráparancsolt: - Rendelj új hengert a verklidbe! egy ária a Tankréd-ből, az legyen rajta. Aztán menj és játszd el hatvanszor Halévy ablaka alatt! Hatvanszor! Megértetted?

Egészen másképp oldotta meg Giuseppe Verdi a sípládákkal való harcát. Igaz, őt nem egy vetélytársa zenéjének, hanem saját művei nem hagyták nyugodni: Egyik barátja meglátogatta Moncalieriben, ahol Verdi egy villában lakott. Egy olyan helyiségben fogadta, amely egyszerre volt nappali, háló és dolgozószoba. - Van itt még két szoba, de azok tele vannak az általam bérelt holmival. Verdi kinyitotta őket, és a barátja kintornák, sípládák tömegét látta. - Amikor idejöttem – magyarázta Verdi -, ezek a zenegépek éjjel-nappal a Rigolettó-ból, A trubadúr-ból és a többi operámból játszottak részleteket. Annyira zavartak, hogy mindet kibéreltem erre a szezonra. Ezer frankomba került, de most legalább nyugtom van.

A kintorna hangja, zenéje megihletett nem egy zeneszerzőt az újabb korban is. Legismertebb ilyen tárgyú zeneszám Franz Schubertnek a már említett Téli utazás című művének egy tétele, mely a Kintornás címet viseli. Maga a zene felidézi a kintornazenét.

Ligeti György művei valóban kintornazenék a XX. század második feléből. 1997-ben a Sony adta ki CD lemezen a híres magyar alkotó sípládára írott műveit: az 1947-ben alkotott 1. és 2. Capricco-t, az 1951-ból származó "Musica ricercata", és az 1970-es években született "Continuum" és "Hungarian Rock" című műveket.

A verkli muzsikáját a tragikus sorsú osztrák trónörökös, Ferenc Ferdinánd, is igen szerette. Feljegyezték róla, hogy nem egyszer rendelt fel magához kintornást, akinek játékára kutyáit táncolni tanította.

Egyesült Államokban is a gyors élet, az állandó rohanás következtében főleg az egyszerűbb, és igen ismert zeneszámok voltak a kedvencek. A Santa Lucia, Verdi Rigolettójá-ból a Mantuai herceg áriája ("Az asszony ingatag"), vagy a Jingle Bells. A XX. század elején megjelenő új hangszerek muzsikáját (pl. szaxofon) nehezen lehetett a verklire áthangszerelni, de amikor a jazz-zenekarokban megjelent a tangó-harmonika, már könnyebbé vált a dolog.


Kintorna a művészetekben

Kintornák, verklik festményeken, műalkotásokon

Szinte megszámlálhatatlan a verklisekről, kintornásokról készült képek sokasága. Gyakran szerepelnek az élclapok karikatúráin, ám még sűrűbben a nagyvárosok életét bemutató képeken, metszeteken. A XIX. század hatvanas éveitől kezdve a pesti, budai mulatságokat bemutató metszetek, tollrajzok majd mindegyikén megtaláljuk a verklis alakját. Nem ő a központi figurája a képnek – de ott van, része a mindennapi életnek. Főleg az angolszász területen igen sok karikatúra, életkép jelenik meg, mely verkliseket, kintornásokat ábrázol.

 

 

 

Míg ezekben az évtizedekben a képek inkább csak tudósítanak létükről, az 1870-es, 80-as években - a romantika évei ezek a művészetben – már felkelti a művészek, írók, festők képzeletét a kintornás, vándorzenész élet. Nyugat-Európában, de a Monarchiában is festők, rajzolók állandó modelljei lettek. Az elesett, szegény emberek romantikus ábrázolása volt a művészek egyik célja, és a könnyen megtalálható verklisek jó alanynak bizonyultak.

Sok-sok nyugat-európai festő örökítette meg az utcai zenészeket, verkliseket, mégis - meglepő módon - egy orosz festő, a XIX. század hetedik évtizedében alkotó Vaszilij Perov képei emelkednek ki a téma ábrázolásai közül. Az 1863-ban készült kis méretű, a romantikus akadémikus hatást tükröző festményén cigányverklis mereng egy ház romos fala előtt. Sokkal igazabb, és a realizmus előfutárának tekinthető másik – szintén a moszkvai Tretyakov képtárban őrzött – festménye, melyet egy évvel később Párizsban alkotott. A nagyvárosi utcasarkon verklijét tekerő asszony elmerengve tekeri verklije kurbliját, miközben kisgyermeke a zenegépen fekve hozzábújva próbál aludni. Ez utóbbi kép anélkül, hogy idealizálná az utcai zenészek életét – felvillantja valós társadalmi helyzetüket.

 

 

A verklis asszony

Természetesen a későbbi évtizedekben sem kerülték el a különlegességeket kedvelő művészek figyelmét a kintornások. Laurence S. Lowry sok száz képben örökítette meg az angol városok életét: természetesen az ő vidám képein is szerepelnek a kintornások. Egyik legismertebb, legkedveltebb képe "A kintornás" címet viseli. Vidám hangulatú képén a kintornás csak a mellékutca távoli végén tűnik fel, a járókelők messziről figyelik, hallgatják zenéjét.

 

 

Picasso rózsaszín korszakában festette meg a verklis Harlekin társaságában. A zenész alakja, feje – más-más szerepben - visszaköszön több alkotásán is.

 

*

Hazánkban igazán a XX. század 20-as, 30-as éveiben fedezik fel az utcai gépzenészt. Akkor, amikor már letűnőben van ideje. Talán épp ezért születik – a szokásos színes riportokon túl - több novella, tárca is, melynek a verkli, a verklis a tárgya.

Természetesen a hírlapok illusztrációin is megjelenik a verklis alakja, ahogy azt az alábbi, a Gellérthegyen rendezett mulatságokról készült képeken felfedezhetjük.

A Tabán halhatatlan rajzos krónikása, a képregényeiről is ismert Zórád Ernő is megörökítette a kurbliját tekerő kintornást, aki az általa annyira szeretett budai városrésznek szinte már "tartozéka" volt, nem múlt el nap, hogy ne jelent volna meg az ablakok alatt.

További, a verkliseket, kintornásokat bemutató műalkotásokat, darabokat a virtuális kintornamúzeumban tekinthet meg az érdeklődő.


Ha valami részletesebben érdekli Önt, esetleg segítségre van szüksége: