A VERKLI, KINTORNA SZERKEZETE

 

Automatikus megszólalásra olyan hangszerek alkalmasak, amelyek több, egymás mellé helyezett, és egymáshoz hangolt hangzószerből állnak. Ezért van az, hogy a zongorához, orgonához hasonló elven működő hangkeltő eszközöket találunk a zenélő automatákban és a kintornákban. Működésük alapelve: valamilyen adathordozó szerkezetre (henger, szalag, korong) rögzített vezérlők (csapok, lyukak) működtetik megfelelő sorrendben a hangkeltő eszközöket.

 

 

A vezérlőrendszerek

    A hengerek

    Papírszalagok

    Papír és fémlemezek

    Hajtogatott „könyvek”

A megszólaló hangzószerek – a verklik, kintornák típusai

    Hangzófésűk

    Húrok – a zongoraverkli

    Sípládák

A kintornák doboza, külalakja

 

 

 

 

 

A különféle zenegépek megnevezése az egyes nyelvekben eltérő. Míg nálunk a verkli, a kintorna elnevezés nem különbözteti meg az egyes berendezéseket, a német, angol nyelvben más-más neve van ezeknek.

Bár a XIX. század végén kiadott bécsi születésű német-magyar szótár még felsorolja a verkli szót a német szavak között, a modern szótárak már nem ismerik ezt. A magyar – és a monarchiában még közismert - verkli megnevezés a német Werk - Werkel szóból ered, ami magyarul "szerkezetet, művet" jelent. Ugyanúgy átalakult a szóvégi - magyar beszédben nehezen használható mássalhangzó torlódás, mint például a sámli, jódli, vagy éppen a nokedli szóban.

A német nyelvben a sípládának Drehorgel, míg a hagyományos zongoraverklinek Walzenklavier a neve. Ez utóbbi hengerzongorát jelent, akárcsak az angolban a „barrel piano” megnevezés. A „barrel organ” ennek megfelelően hengerorgonának fordítható.

 

A verklis neve angolul „organ grinder” - azaz orgonaőrlő - tekerő. A grinder szó másik jelentése: nehéz, lélekölő, egyhangú munka. Hogy a kintornázásról ragadt-e rá ez a szó az ilyen tevékenységre, vagy fordítva: nem tudni.

Olaszul Orgenetto di Barberia, franciául Orgue de Barbarie a neve a verklinek. Itt a barbár - azaz tanulatlan, faragtalan - a szó eredete.

 

Az amerikaiak "monkey organ"-nak azaz "majom orgoná"-nak nevezik a sípládát, de ismert a "hurdy-gurdy" név is. Ez valószínűleg a "grinder"-ből hangutánzással keletkezett szóösszetétel, ahogy kimondod, szinte az ember maga előtt látja a kintornatekerés mozdulatát. A majomhoz úgy kapcsolódik a hangszer, hogy korábban a verkliskenek mindig társuk volt egy élő kis majom...

 

 

Mindkét típus szerkezete három fő részből áll: a vezérlőműből, a hangzóeszközből és a házból, mely e két egységet tartalmazza. Fontos szerkezeti részek a vezérlőműből érkező impulzusok továbbítására szolgáló áttételek, valamint a meghajtásra szolgáló hajtókar, kurbli.

 

De ennyi az egész, amiben megegyeznek a zenélőgépek Mert ahány gép, annyi fajtája, műszaki megoldása lehetséges a fenti alapelveknek.

 


A VEZÉRLŐRENDSZEREK


 

A hengerek

 

Már az első, az ókorban készült zenélő automatákat is olyan tárcsák, dobok vezérelték, melyeken tüskék, kiemelkedések voltak. Ezek meghajtásáról kötélen leereszkedő súly gondoskodott. Ugyanilyen hengerek szabályozták, szabályozzák a mai napig a templomi órák, de akár a szobában elhelyezhető faliórák működését

 

Negyedütős asztali óra szerkezete a vezérlődobokkal és a kalapácsokkal

 

A kintornákban alkalmazott dob annyiban tér el ezektől, hogy hengerpalástja lényegesen hosszabb. Ennek oka, hogy a zenegépekben, verklikben nem csak néhány egy szerkezetet kell vezérelni (az óraét), hanem hangzóeszközök (húrok, sípok) tucatjait.

 

A vándorzenészek hangszereihez a hengerek nem a zenedobozokból ismert, drága rézből készültek, hanem jól kiszárított fából. A szerkezetek így könnyebbek és főleg olcsóbbak lehettek. Egy-egy henger 8-10 számot tartalmazott, melyeket egyszerű karral lehetett váltani úgy, hogy a hengert a tengelye mentén elmozdították.

 

Fa hengerrel működő zongoraverkli

Váltókar

Váltógomb: a gomb ki-be tolásával lehet a hengert elmozdítani, ezzel a zeneszámokat váltogatni

 

A hengerekből szögek állnak ki: ezek ütik meg, vagy emelik meg azokat a karokat,melyek áttételek útján a hangzást vezérlik – azaz a húros hangszereknél a kalapácsokat megemelik, vagy sípos hangszernél a szelepeket mozgatják.

 

Egy-egy hengeren 50 – 60, egyes esetekben 100 darab ilyen szögsor fut. Jól megkülönböztethető a zongoraverklik és a sípládák szöges hengere: míg az előbbinél mindig csak szögfejek állnak ki a palástból (mivel a zongorahúrt csak megütni kell a kalapáccsal), a sípládák hengerén a szögek mellett kisebb-nagyobb U alakúra hajlított „hidakat” is felfedezhetünk. Az ilyenek szolgálnak a sípok hosszabb idejű megszólaltatására.

 

Zongoraverkli vezérlőhengere és a kalapácsok

Sípláda vezérlőhengere. Jól kivehetők az ún. "hidak".

 

A szöges hengerek készítés igen nagy ügyességet igénylő és fáradtságos munka volt. Egy nagy méretű zongoraverkli hengerének elkészítése akár több száz órát is igényelt. A mintasablonok nagy értéket képviseltek, a gyárak gondosan őrizték őket.

 

A régi verklisek több hengert is vásároltak a gépükhöz. Így többféle dallamot tudtak játszani, ha valamelyik megsérült, tudták cserélni

 

 

Ezekről a fahengerekről kapta a verkli az angol nyelvben a „barrel-organ”, a német nyelvben a „Walzen Orgel” nevet. Mind a „barrel”, mind a „Walzen” szó hengert, hordót jelent.

 

Az itt bemutatott zongoraverkli hengerének átmérője 25 cm, hossza több, mint egy méter. Palástján egy sorban több tucat tüske van, számuk azonos a zongoraszerkezet húrjainak számával.

 

Zongoraverkli szöges hengere és a kalapácsok alján található tüskék közelről

Egy-egy hengeren 8-12 zeneszám volt. A zenedarab, az előadás hosszát meghatározta a henger átmérője, a forgatás gyorsasága. De még a leggyakorlottabb verklis egy-egy dallama sem volt több egy-másfél percnél, hiszen a palást behatárolta ezek hosszát.

 

A papírszalag

 

A henger korlátozott lehetőségei sokáig akadályozták a kintorna fejlődését.

Mint arról az kintornák történetéről szóló fejezetben beszéltem, a Berlinben működő Frati és Bacigalupo által vezetett cég hosszas próbálkozások után szalagokkal váltotta fel a hengereket. A szalag tulajdonképpen a henger kiterített palástjaként vehető, s mivel hosszuk nem volt korlátozva, azáltal a zeneszám bármilyen hosszú lehetett.

 

A szalagon az egyes hangoknak megfelelő lyukak egymás mellett sorakoznak. Továbbítása lehet dörzsáttételes (gumihengerek között), de létezik olyan szalag is, melynek szélén a mozifilmekhez hasonló perforáció fut.

 

Többféle rendszer létezik: van, melyben a szalag lyukaink áthaladó levegő vezérli a további szerkezeteket, de van, ahol apró kis tüskék emelkednek fel a lukak helyén.

 

Zongoraverkli papírszalagja lyukakkal

Lyukszalag vezérlőrésekkel sípládához

 

A papírszalag bár olcsó és könnyű volt, könnyen sérült. Ezért egy-egy verklis több, akár tucatnyi szalagot is magával vihetett útjára.

 

Papírszalag gyűjtemény sípládához

 

A lyukasztott papírszalagokat jóval egyszerűbb volt elkészíteni, mint a szöges hengereket. Először még kézzel készültek, de aztán hamar automatizálták ezt a munkát a gyártók.

 

A gépek kezelése nagyobb odafigyelést igényelt: a papírszalag befűzéséhez érteni kell, az mégis könnyen megsérült, elszakadt. A szalag mozgatásához bonyolultabb mechanika kell, figyelni kellett a felfekvésére, az akadálymentes továbbítására. Szintén gondot jelentett, hogy a szalagon lévő darabot végig kellett játszani, nem lehetett bármikor abbahagyni a számot, cserélni a dallamot. Ezzel együtt a szalagos gépek a mai napig igen elterjedtek.

 

Leszorító görgő papírvezérlésű zenegépen

 

A korong>

 

E hátrányok kiküszöbölésére újabb vezérlőrendszer, a korong szolgált. Az első korongok (Lochman 1886-ban kifejlesztett találmánya) papírból készültek. A kisebb-nagyobb zenegépek más-más méretű korong volt használatos. Az asztali gépekhez elég a mai CD lemezek méretéhez hasonló méretű korong, de létezik 50-60 cm átmérőjű is.

A korongok különböző kiképzésűek: van, melyen lyukak vannak, ezekbe a vezérlő tű belemélyed és így szólaltatja meg a hangot. Van olyan, melyből tüskék állnak ki, ezek pendítik meg a hangzószert, vagy emelik meg a szelepek vezérlőkarját.

 

Vezérlőkorongok

Zengőfésűs asztali zenedoboz korongja közelről

A korongok széle gyakran perforált, ezek vezetik a korong forgását.

 

A korongokat általában a hangszer tetejére kell helyezni, de létezik olyan is, melynél a korong el van rejtve a fedél alá.

 

A korongos vezérlést főleg a lakásokban és vendéglátóhelyeken hazsnálatos géepeken alkalmazták. Ezt az elvet fejlesztette tovább Wurlitzer, a róla elnevezett zenegép feltalálója.

 

A korongok szélessége a a megszólalandó hangeszközök számától függ.

 

Az alább látható Intona sípláda korongja - amely csak egy gyűrűszerű korongszelet - 24 sípot vezérel. A lemezen összesen huszonhat lyuksor van: a kívülről és belülről számított hetedik lyuksor perforációként szolgált, nyílásaiba kapaszkodtak a fogaskerék fogai.

 

Intona asztali sípláda korongja közelről

 

A lemezekre rendszerint felírták a zeneszámok címeit is.

 

„A vezérlő könyvek”

 

A kintorna fejlődését bemutató oldalakon már szó volt az impregnált papírból készült „vezérlőkönyvek”-ről. Ezeket minden fajta verkli-típushoz használták, a ma működő verklikben is gyakran találkozunk velük.

 

V2-00015:  vezérlőkönyv asztali zenegépben)

Sípláda vezérlőkönyve

 

A vezérlőkönyvek több tucat kemény hajtogatott lapból állnak. Egy-egy könyv több dallamot is tartalmaz.

 

Nagy méretű (ún. "vásári verkli" vezérlőkönyvei (Haarlem - Hollandia)

 

Hasonlóan készülnek, mint a papírszalagok, sablonról jelölik át a rések helyét. Könnyen szállíthatók. Bár sérülékenyek, olcsóbban előállíthatók, mint a hengerek, vagy a korongok.

 

„Könyv”- vezérlésű sípláda leszorítólapja és a meghajtószerkezet közelről

 

 

A résekkel ellátott vezérlőszerkezetek a következőképpen működnek:

 

1.  alaphelyzetben a szelepeket mozgató tüskék leszorítják a szelepeket, a sípokon nem tud levegő áthaladni,

 

2.  amikor az elmozduló „adattárolón” (azaz a szalagon, lemezen, vagy „könyvlapon”) található rés a tüske fölé ér, az felengedi a szelepet, a levegő szabadon áthalad a sípon vagy a bonyolultabb szerkezetek esetében a pneumatikus kapcsolón.

 

3.  a vezérlő továbbhaladva lenyomja a tüskét és a szelep ismét zár.

 

A folyamatot az alábbi kis mozgókép mutatja be

 

 


A VERKLIK, KINTORNÁK FAJTÁI

A hangok keltése a zenélő gépekben


 

Hangzófésűs zenedobozok

A hangzófésűk működése a már az ősember által is használt „ujjzongorához” hasonló.

A kis lemezek megpendülve hangot adnak ki, s ezt egy doboz segítségével felerősíti a hangszer. A hangzófésűs zenedobozoknak igen sok változata ismert, a lakásokban, esetleg vendéglátó helyeken kedvelt eszközök voltak. Azonban gyenge hangjuk miatt az utcai zenészek ezeket nemigen használták. 

 

Zenedobozok hangzófésűi

 

 

A kintornáknak, verkliknek ezek szerint 2 fő fajtáját különböztetjük meg:

 

- a zongorák elvén működő – hazánkban egykor igen elterjedt – zongoraverkli

    (németül „Leierkasten”, angolul „barrel piano” vagy „street piano”)

 

- az orgonák mintájára működő sípládák (németül „Drehorgel”, angolul „Barrel

    Organ”, „street organ”

 

A zongoraverkli

 

Részlet a kintornákról szóló könyvből:

 

Két fő típusukat különböztethetjük meg: az általában nagy kerekekkel ellátott kocsin szállított zongoraverkliket, és azokat, melyek méretüknél fogva nehezen szállíthatók, ezért inkább lakásokban, közösségi helyeken, templomokba állítva működtek.

Ezek a verklik sajnos annyira hétköznapi eszköznek számítottak, hogy senki nem törődött azzal fénykorukban, hogy gondoskodjon megőrzésükről. Hazánkban jelenleg néhány darabot ismerünk, ezek tulajdonosaik féltett kincsei. Külföldön is nagy ritkaságnak számít a jó állapotú darabja, csillagászati árakat kérnek el a gyűjtőktől akár néhány eredeti hengerért, vagy teljes berendezésért is.

   

A zongoraverklik jellemzően hengeres vezérlésűek. Megszólaltatásukra az előlapján található kurbli, hajtókar szolgál, mely egy egyszerű csigás áttétellel forgatja meg a hengert.

A meghajtókar áttétele

 

A hengeren lévő szögek fordulás közben beleakadnak a kalapács rudazatának végén található kis körömbe, miáltal az elemeli a kalapácsot a húrtól. Ahogy a henger továbbfordul, a szög elengedi a körmöt, a kalapács pedig egy erős rugó révén ráüt a húrra.

 

A "körmök" ("tüskék")

A kalapácsrudat leszorító rugók

 

A zongoraverklikben használatos kalapácsok hasonlatosak azokhoz, melyeket a normál, kézzel működtetett zongorákban, pianínókban alkalmaznak.

 

Zongoraverkli kalapácsai

 

A kis mozgókép a zongoraverkli működését mutatja be.

 

A zongoraverkli kalapácsának működése

 

A hengeren a – amint arról már volt szó – több sor szög helyezkedik el szorosan egymás mellett. Ezek egy-egy zeneszámot jelentenek, a henger tengely irányú eltolásával válthatóak. A váltás történhet egy kar elfordításával, vagy egy gomb ki-be olásával.

 

 

A zongoraverklik húrjai a pianínókhoz hasonlóan függőlegesen vannak kifeszítve, behangolásukat azonos módon kell elvégezni. Gyakran más hangzószerekkel, dobokkal, kis harangokkal, falapokkal is találkozunk egy-egy zongorverklinél. Ezek már egész komoly hangzást biztosítanak, akár egy egész zenekar utánozható általuk.

 

Zongoraverkli harangjai

 

A jobb minőségű daraboknál lehetőség van arra, hogy egy kar segítségével a kalapácssort felemeljük a hengertől: így akár menet közben is lehet zeneszámot váltani.

 

A hengerek cseréjére szolgál a verkli házának oldalán található kerek nyílás: a fedőlapot levéve a hengert ki lehet emelni és másik hengert lehet behelyezni helyére. Ez igen nehéz munka, a hengeren lévő szögek sok fájdalmas sérülést tudnak okozni.

 

A fent leírt egyszerű zongoraverkli-mechanikák mellett léteznek jóval bonyolultabb, összetettebb szerkezetek is. Létezik olyan is, mely a legjobb minőségű angol-mechanikás zongora mintájára készült, de gyártottak olyat is, ami pneumatikus áttétellel mozgatja a kalapácsokat. Ezek szerkezete már igen bonyolult, ám jóval változatosabb és szebb dallamokat játszanak.

 

Különféle bonyolult mechanikák

 

A zongoraverklik igen súlyos, nagy darabok. Ennek oka, hogy mind a vezérlést biztosító dobok, mind a húrok rögzítése nagy, erőteljes szerkezetet igényel. Nem véletlen, hogy a régi felvételeken, filmeken mindig kocsira szerelve látjuk őket –a szállításuk másképpen nem nagyon oldható meg.

 

A sípláda

 

Ahogyan a hangszerek között az orgonának, a zenegépek közül is a sípokat megszólaltató verkliknek a szerkezete a legbonyolultabb. Ennek oka, hogy egyrészt ezek működésekor nem csak a vezérlőszerkezetet (hengert, szalagot, korongot) kell mozgatni folyamatosan, hanem biztosítani kell a sípok működéséhez szükséges levegőt is, másrészt a sípok, a levegő keltésére szolgáló alkatrészek lényegesen több helyet igényelnek.

 

A levegőellátásra az orgonákban használatos szerkezeti elemeket használják. A sípládák általában ugyanazt a kettős fújtatórendszert alkalmazzák, melyeket a XVII. századig használt portatívokban, regálokban is használtak. A bőrrel összeillesztett fából készült fújtatók a tekerőkarról egy rudazattal hajtva fel-le mozgást végeznek. Az összesűrített levegő szélládába jut, amely leginkább a nagy orgonák merülő-ládájára hasonlít. Ebből jut tovább a levegő a sípok felé. A szélláda feladata, hogy a két ellenütemben dolgozó fújtatóból érkező levegőt összegyűjtse, tárolja, így a sípokhoz kerülő levegő nyomása egyenletes lesz, nem változik a fújtatók mozgása szerint. Ezáltal a sípláda játéka, hangzása egyenletes lesz.

 

A fújtatók és a szélládák elkészítése igen nagy szakértelmet igényel. Nem csak jó anyagok (bőr, fa) szükséges összeállításukhoz, hanem kifinomult munka is. A legkisebb hiba, rés esetén a levegő elszökik.

 

 

 

Asztali sípláda szerkezete: középen a leszorítólemez, alatta a tüskék, mellettük a szelepek láthatók. A tüsjékeket karok kötik össze. A két fújtató oldalt helyezkedik el, a bal oldali zárva, a jobb oldali nyiott állapotban.  

 

Utcai sípláda fújtatója.

 

A kis méretű sípládákon (mint az alább látható Diana elnevezésű asztali sípládán) a hangkeltő sípok (nyelvsípok) közvetlenül a ládán fekszenek. A fújtató által keltett levegőt a szélládába pumpálja a szerkezet. Ha valamelyik síphoz tartozó szelep megemelkedik, a levegő átjut a résen és megszólal a sípláda.

 

A folyamatot az alábbi kis mozgóképen figyelhetjük meg.

 

film a működésről

 

Jóval nagyobb és bonyolultabb egy-egy utcai sípláda, verkli szerkezete. Itt már az orgonasípokhoz hasonló fa- vagy fémsípokkal találkozunk, melyek vagy a sípláda házában bújnak meg, vagy – és ez a látványosabb – a doboz homloklapján sorakoznak.

 

Utcai sípláda előlapja a sípokkal

 

A levegő hozzájuk különféle szeleprendszereken és csöveken át jut; ezeknek a mechanikáknak számos fajtája létezik. Szinte minden verklis, sípláda más-más rendszerrel működik. Léteznek az igazi, nagy orgonákhoz hasonló regiszterkapcsolós mechanikák is.

 

Az alábbiakban néhány szerkezeti részt illetve vázlatrajzot láthatunk a nagy sípládák működéséről.

 

Levegő vezető csövek utcai sípládában

A vezérlőtűk és a szelepeket mozgató rudazat

 

Ahhoz, hogy valóban elég légnyomás legyen, és a sípok a nekik megfelelő hangot adják, kellő erővel kell forgatni a meghajtókart. Meg kell találni a megfelelő ütemet is, mert minden dalnak megvan a maga lejátszási tempója, stílusa. Nem volt véletlen a régi dal: "ezt szívvel kell tekerni" - azaz érzék kell a verklijátékhoz.

 

Amíg a kisebb sípládák, kintornák egy-két tucat sípot tartalmaznak, a vállon hordozhatók között akár 30-40 síppal rendelkezőt is találunk. Ezek 15-20 kilót nyomnak.

 

Verklis hatalmas hordozható sípládával a XIX. századból (USA)

 

Angliában, Németországban, de főleg a Benelux államokban ma is gyakran lehet látni 80-100 síppal rendelkező óriási méretű úgynevezett vásári orgonákat. Ezeket régen lóvontatású, ma gépi vontatású kocsikra szerelik, így járják velük a városokat. Meghajtásukra villanymotor szolgál. Van közöttük olyan, mely a sípok mellett kiegészítő hangszerként dobokat, csengőket is megszólaltatna, így általuk teljes zenekari darabokat is le lehet játszani. Hangerejük hatalmas, egész városrészeket betölt.

A ma működő vásári orgonák közül jó néhány még a múlt század közepén készült. Ma egész gyárak foglalkoznak helyreállításukkal - vagy éppen a régi mintára újak gyártásával.

 

Utcai, ún. "vásári verkli" a XX. század elejéről (Hollandia)

Díszes vásári verkli ütős hangszerekkel (Hollandia, 2002)

Vásári kintorna hátsó oldal. Jobbra levegővezérlésű dob látható ütőkkel

 

Ilyen óriási szerkezettel találkozhatunk a hollandiai Haarlem messze földön híres verklimúzeumában is.

 

A haarlemi-i verklimúzeum óriásverklije

 

A sípokat - akárcsak az orgona sípjait - be kell hangolni megszólaltatásuk előtt. A levegő hőmérsékletének, páratartalmának változásának megfelelően változik a hangmagasság, ez könnyen elhangolttá teszi a hangszert. Ismert, hogy a komolyzenei zenekarok tagjai is minden hosszabb darab lejátszása előtt elvégzik a hangszer behangolását: ez a verkliknél is szükséges.

 

A sípok vezérlése ezekben már papírszalagos, vagy inkább hajtogatott könyves. Az egyes gépekhez megszámlálhatatlan mennyiségű dallamkönyv szerezhető be, egy-egy könyv két-három dalt is tartalmaz.

 


A VERKLIK HÁZA, DOBOZA


 

Részlet a szerző könyvéből

 

A verklik, kintornák, sípládák szerkezete a legváltozatosabb dobozok, házak rejtik. Csakis fából készülnek, hiszen ez az anyag olcsóssága mellett alkalmas arra is, hogy részt vegyen a különféle hangzószerek megszólaltatásában. Mind a zongorahúrokkal, a zengőfésűkkel, mind a nyelvsípokkal működő verklik esetében fontos, hogy valamilyen dobozszerkezet felerősítse a hangot. Erre a fa a legalkalmasabb, ezért a hagyományos hangszerek készítői évezredek óta használják.

 

A lakásokban használatos kis sípládák háza, finom díszítéseket, intarziákat kapott. Ezeknél nem kellett nagy fizikai megpróbáltatásokkal számolni, ezért felépítésük könnyedebb, súlyuk kisebb lehetett – és a díszítések sem voltak annyi sérülésnek kitéve.

 

A mozgatható kintornáknak két fajtája alakult ki: a zongoraverklik nemzedéke, és a különféle sípládák. A pianinóhoz hasonló formájú zongoraverkli nagy méretű kerékkel ellátott kocsira került, és a verkli máris mobilizálódott. Ma ilyet már nem gyártanak, viszont igen- igen sok régi rajzon, városképen figyelhetjük meg őket. A sípládák kisebb példányait a verklisek vállukra akasztott bőrszíjon, esetleg kis állványra állítva használták. A nagyobb, nehezebb darabok a zongoraverklihez hasonlóan kocsikra kerültek, így járták velük a városokat.

 

Az utcai zenészek a kezdetektől fogva fontosnak tartották, hogy ne csak a zenegép hangja, de külleme is vonzza az érdeklődőket. Az olcsóbb, egyszerűbb verklik doboza csak kisebb díszítéseket kapott. A zongoraverklik általában különösebb díszítés nélkül készültek, hiszen komoly elődeik, a zongorák, a pianínók háza sem volt cirkalmas, túl díszített. De nem is lett volna célszerű ezek dobozait, házait nagyon feldíszíteni, mert súlyuknál, szerkezetüknél fogva sokkal komolyabb sérüléseknek voltak kitéve. Maga a zongoraverkli felépítésénél fogva egyébként is látványos hangszer volt, a hangja, a rajta megszólaló zeneszámok jelentették a különleges attrakciót.

 

Utcai verkli zenéjére táncolók 1931-ből (Amsterdami Állami archívum)

 

Amikor egyre nagyobb lett a konkurencia, a verkligyárak külön mesterembereket kezdtek foglalkoztatni, akiknek csak a ház legyártása volt a feladatuk. Más volt a kézben, a vállon hordozható verklik doboza, és más a kerekeken gurulóké. 

 

A hordozható zenegépek vékonyabb fallal, kisebb díszítéssel készültek. Fontos volt, hogy minél kisebb súlyúak legyenek, de a több zene lejátszására alkalmas gépezetek így is 20-25 kilogrammot nyomtak. Mivel ezek a gépek sokkal sérülékenyebbek voltak, igyekeztek minden szerkezetet a dobozon belül elhelyezni. Ennek következtében igen kaotikus képet mutat egy-egy ilyen régi verkli belseje. A zongorahúros, hangzófésűs verkliknél két oka is volt, hogy a hangot adó részek nem szabadon álltak: egyrészt ezek a hangzószerek igen sérülékenyek, másrészt a verkli fából készült háza volt hivatott felerősíteni a húrok, fésűk hangját.

 

Az orgonasípokkal működő kintornák sípjai egy idő után megjelentek a zenegépek házának homloklapján. Hiszen a - sokszor igen mívesen kialakított - különböző méretű sípok nem csak látványosak, de sokkal szebben szólnak, ha nem elzárt helyen, a doboz belsejében működnek.

 

 

Szintén a sípládákon jelennek meg először a hol mozgó, hol rögzített szobrok. Más verklik előlapján általában csak tájképek, életképek láthatók. A XIX. században készült verklik, kintornák díszítése külön iparággá változott. Ez időben jó nevű művészek is készítettek zenegépekhez rajzokat, képeket, melyeket aztán sok példányban lemásoltak. De a másolást végző festők sem végeztek rossz munkát, több, ebből a korból megmaradt kép igen magas kvalitásról tanúskodik.

 

Vásári verklit díszítő szobrok (Hollandia)

 

Egészen különlegesek azok a szerkezetek, melyeknek előlapján, tetején az ott látható alakok meg is mozdultak. Ezek már igazi remekművek voltak, megépítésükhöz komoly mechanikai tudás kellett. Nem egyet neves órakészítő műhelyek állítottak elő, és szállították a verkligyárak megrendelésére. Ennek megfelelően áruk is igen borsos volt. A mozgó alakok a zene dallamára megmozdultak, táncoltak.

 

Ezekkel a bábukkal a XX. század tízes éveiben találkozunk újra a verkliken: de ekkor a már említett óriási, akár száz - százhúsz sípot megszólaltató zenegépek tartozékai.

A kézben, vállon hordozott verklik tartozéka volt egy "X" betűt formázó kecskelábú asztal, vagy egyszerűbb esetben egy egylábú állvány. Ezekre a verklit ráállította a zenész, és míg bal kezével ügyesen egyensúlyozva tartotta a zeneládát, jobb kezével tekerte a forgatókart. A hengeres vezérlésű gépeknél szintén bal kézzel tologatta a gombokat - váltotta a zeneszámokat.

 

Egylábú állványon álló sípláda

 

(…)

 

A nagy utcai verklik legtöbbször színes festést, díszítést kapnak. Nem csak az alkatrészeket festik le különféle színűre, de a szerkezet előlapján tájképek, életképek jelennek meg. Ahol lehet, aranyozást kapnak a díszítőelemek. Az ilyen szerkezetek képe leginkább a vásári, vidámparki berendezésekhez hasonlít, nem egy közülük olyan giccsesre sikeredik - hogy az akár már szépnek is nevezhető. Rajtuk köszönnek vissza a XIX. században megjelent mozgó alakok. Ezek mozdulatainak funkciója is van, mely többnyire a zenéhez, a zeneéléshez igazodik: a bábuk kezében ütő található, amellyel a megfelelő időpontban kisebb dobot, cintányért, csengettyűt ütnek meg.

 

 

Az következő oldalakon néhány verkli, kintorna szerkezete ismerhető meg közelebbről.

 


Ha valami részletesebben érdekli Önt, esetleg segítségre van szüksége: