Negyedütős asztali óra szerkezete a vezérlődobokkal és a kalapácsokkal

Fa hengerrel működő zongoraverkli

Váltókar

Váltógomb: a gomb ki-be tolásával lehet a hengert elmozdítani, ezzel a zeneszámokat váltogatni

Zongoraverkli vezérlőhengere és a kalapácsok

Sípláda vezérlőhengere. Jól kivehetők az ún. "hidak".

Zongoraverkli szöges hengere és a kalapácsok alján található tüskék közelről

Zongoraverkli papírszalagja lyukakkal

Lyukszalag vezérlőrésekkel sípládához

Papírszalag gyűjtemény sípládához

Leszorító görgő papírvezérlésű zenegépen

Vezérlőkorongok

Zengőfésűs asztali zenedoboz korongja közelről

Intona asztali sípláda korongja közelről

Sípláda vezérlőkönyve

Nagy méretű (ún. "vásári verkli" vezérlőkönyvei (Haarlem - Hollandia)

„Könyv”- vezérlésű sípláda leszorítólapja és a meghajtószerkezet közelről

A kintornáknak, verkliknek ezek szerint 2 fő fajtáját különböztetjük meg:

- a zongorák elvén működő – hazánkban egykor igen elterjedt – zongoraverkli

    (németül „Leierkasten”, angolul „barrel piano” vagy „street piano”)

- az orgonák mintájára működő sípládák (németül „Drehorgel”, angolul „Barrel

    Organ”, „street organ”

A zongoraverkli

Részlet a kintornákról szóló könyvből:

Két fő típusukat különböztethetjük meg: az általában nagy kerekekkel ellátott kocsin szállított zongoraverkliket, és azokat, melyek méretüknél fogva nehezen szállíthatók, ezért inkább lakásokban, közösségi helyeken, templomokba állítva működtek.

Ezek a verklik sajnos annyira hétköznapi eszköznek számítottak, hogy senki nem törődött azzal fénykorukban, hogy gondoskodjon megőrzésükről. Hazánkban jelenleg néhány darabot ismerünk, ezek tulajdonosaik féltett kincsei. Külföldön is nagy ritkaságnak számít a jó állapotú darabja, csillagászati árakat kérnek el a gyűjtőktől akár néhány eredeti hengerért, vagy teljes berendezésért is.

A zongoraverklik jellemzően hengeres vezérlésűek. Megszólaltatásukra az előlapján található kurbli, hajtókar szolgál, mely egy egyszerű csigás áttétellel forgatja meg a hengert.

A meghajtókar áttétele

A hengeren lévő szögek fordulás közben beleakadnak a kalapács rudazatának végén található kis körömbe, miáltal az elemeli a kalapácsot a húrtól. Ahogy a henger továbbfordul, a szög elengedi a körmöt, a kalapács pedig egy erős rugó révén ráüt a húrra.

A "körmök" ("tüskék")

A kalapácsrudat leszorító rugók

A zongoraverklikben használatos kalapácsok hasonlatosak azokhoz, melyeket a normál, kézzel működtetett zongorákban, pianínókban alkalmaznak.

Zongoraverkli kalapácsai

A kis mozgókép a zongoraverkli működését mutatja be.

A zongoraverkli kalapácsának működése

A hengeren a – amint arról már volt szó – több sor szög helyezkedik el szorosan egymás mellett. Ezek egy-egy zeneszámot jelentenek, a henger tengely irányú eltolásával válthatóak. A váltás történhet egy kar elfordításával, vagy egy gomb ki-be olásával.

A zongoraverklik húrjai a pianínókhoz hasonlóan függőlegesen vannak kifeszítve, behangolásukat azonos módon kell elvégezni. Gyakran más hangzószerekkel, dobokkal, kis harangokkal, falapokkal is találkozunk egy-egy zongorverklinél. Ezek már egész komoly hangzást biztosítanak, akár egy egész zenekar utánozható általuk.

Zongoraverkli harangjai

A jobb minőségű daraboknál lehetőség van arra, hogy egy kar segítségével a kalapácssort felemeljük a hengertől: így akár menet közben is lehet zeneszámot váltani.

A hengerek cseréjére szolgál a verkli házának oldalán található kerek nyílás: a fedőlapot levéve a hengert ki lehet emelni és másik hengert lehet behelyezni helyére. Ez igen nehéz munka, a hengeren lévő szögek sok fájdalmas sérülést tudnak okozni.

A fent leírt egyszerű zongoraverkli-mechanikák mellett léteznek jóval bonyolultabb, összetettebb szerkezetek is. Létezik olyan is, mely a legjobb minőségű angol-mechanikás zongora mintájára készült, de gyártottak olyat is, ami pneumatikus áttétellel mozgatja a kalapácsokat. Ezek szerkezete már igen bonyolult, ám jóval változatosabb és szebb dallamokat játszanak.

Különféle bonyolult mechanikák

A zongoraverklik igen súlyos, nagy darabok. Ennek oka, hogy mind a vezérlést biztosító dobok, mind a húrok rögzítése nagy, erőteljes szerkezetet igényel. Nem véletlen, hogy a régi felvételeken, filmeken mindig kocsira szerelve látjuk őket –a szállításuk másképpen nem nagyon oldható meg.

A sípláda

Ahogyan a hangszerek között az orgonának, a zenegépek közül is a sípokat megszólaltató verkliknek a szerkezete a legbonyolultabb. Ennek oka, hogy egyrészt ezek működésekor nem csak a vezérlőszerkezetet (hengert, szalagot, korongot) kell mozgatni folyamatosan, hanem biztosítani kell a sípok működéséhez szükséges levegőt is, másrészt a sípok, a levegő keltésére szolgáló alkatrészek lényegesen több helyet igényelnek.

A levegőellátásra az orgonákban használatos szerkezeti elemeket használják. A sípládák általában ugyanazt a kettős fújtatórendszert alkalmazzák, melyeket a XVII. századig használt portatívokban, regálokban is használtak. A bőrrel összeillesztett fából készült fújtatók a tekerőkarról egy rudazattal hajtva fel-le mozgást végeznek. Az összesűrített levegő szélládába jut, amely leginkább a nagy orgonák merülő-ládájára hasonlít. Ebből jut tovább a levegő a sípok felé. A szélláda feladata, hogy a két ellenütemben dolgozó fújtatóból érkező levegőt összegyűjtse, tárolja, így a sípokhoz kerülő levegő nyomása egyenletes lesz, nem változik a fújtatók mozgása szerint. Ezáltal a sípláda játéka, hangzása egyenletes lesz.

A fújtatók és a szélládák elkészítése igen nagy szakértelmet igényel. Nem csak jó anyagok (bőr, fa) szükséges összeállításukhoz, hanem kifinomult munka is. A legkisebb hiba, rés esetén a levegő elszökik.

Asztali sípláda szerkezete: középen a leszorítólemez, alatta a tüskék, mellettük a szelepek láthatók. A tüsjékeket karok kötik össze. A két fújtató oldalt helyezkedik el, a bal oldali zárva, a jobb oldali nyiott állapotban.  

Utcai sípláda fújtatója.

A kis méretű sípládákon (mint az alább látható Diana elnevezésű asztali sípládán) a hangkeltő sípok (nyelvsípok) közvetlenül a ládán fekszenek. A fújtató által keltett levegőt a szélládába pumpálja a szerkezet. Ha valamelyik síphoz tartozó szelep megemelkedik, a levegő átjut a résen és megszólal a sípláda.

A folyamatot az alábbi kis mozgóképen figyelhetjük meg.

film a működésről

Jóval nagyobb és bonyolultabb egy-egy utcai sípláda, verkli szerkezete. Itt már az orgonasípokhoz hasonló fa- vagy fémsípokkal találkozunk, melyek vagy a sípláda házában bújnak meg, vagy – és ez a látványosabb – a doboz homloklapján sorakoznak.

Utcai sípláda előlapja a sípokkal

A levegő hozzájuk különféle szeleprendszereken és csöveken át jut; ezeknek a mechanikáknak számos fajtája létezik. Szinte minden verklis, sípláda más-más rendszerrel működik. Léteznek az igazi, nagy orgonákhoz hasonló regiszterkapcsolós mechanikák is.

Az alábbiakban néhány szerkezeti részt illetve vázlatrajzot láthatunk a nagy sípládák működéséről.

Levegő vezető csövek utcai sípládában

A vezérlőtűk és a szelepeket mozgató rudazat

Ahhoz, hogy valóban elég légnyomás legyen, és a sípok a nekik megfelelő hangot adják, kellő erővel kell forgatni a meghajtókart. Meg kell találni a megfelelő ütemet is, mert minden dalnak megvan a maga lejátszási tempója, stílusa. Nem volt véletlen a régi dal: "ezt szívvel kell tekerni" - azaz érzék kell a verklijátékhoz.

Amíg a kisebb sípládák, kintornák egy-két tucat sípot tartalmaznak, a vállon hordozhatók között akár 30-40 síppal rendelkezőt is találunk. Ezek 15-20 kilót nyomnak.

Verklis hatalmas hordozható sípládával a XIX. századból (USA)

Angliában, Németországban, de főleg a Benelux államokban ma is gyakran lehet látni 80-100 síppal rendelkező óriási méretű úgynevezett vásári orgonákat. Ezeket régen lóvontatású, ma gépi vontatású kocsikra szerelik, így járják velük a városokat. Meghajtásukra villanymotor szolgál. Van közöttük olyan, mely a sípok mellett kiegészítő hangszerként dobokat, csengőket is megszólaltatna, így általuk teljes zenekari darabokat is le lehet játszani. Hangerejük hatalmas, egész városrészeket betölt.

A ma működő vásári orgonák közül jó néhány még a múlt század közepén készült. Ma egész gyárak foglalkoznak helyreállításukkal - vagy éppen a régi mintára újak gyártásával.

Utcai, ún. "vásári verkli" a XX. század elejéről (Hollandia)

Díszes vásári verkli ütős hangszerekkel (Hollandia, 2002)

Vásári kintorna hátsó oldal. Jobbra levegővezérlésű dob látható ütőkkel

Ilyen óriási szerkezettel találkozhatunk a hollandiai Haarlem messze földön híres verklimúzeumában is.

A haarlemi-i verklimúzeum óriásverklije

A sípokat - akárcsak az orgona sípjait - be kell hangolni megszólaltatásuk előtt. A levegő hőmérsékletének, páratartalmának változásának megfelelően változik a hangmagasság, ez könnyen elhangolttá teszi a hangszert. Ismert, hogy a komolyzenei zenekarok tagjai is minden hosszabb darab lejátszása előtt elvégzik a hangszer behangolását: ez a verkliknél is szükséges.

A sípok vezérlése ezekben már papírszalagos, vagy inkább hajtogatott könyves. Az egyes gépekhez megszámlálhatatlan mennyiségű dallamkönyv szerezhető be, egy-egy könyv két-három dalt is tartalmaz.

A VERKLIK HÁZA, DOBOZA

Részlet a szerző könyvéből

A verklik, kintornák, sípládák szerkezete a legváltozatosabb dobozok, házak rejtik. Csakis fából készülnek, hiszen ez az anyag olcsóssága mellett alkalmas arra is, hogy részt vegyen a különféle hangzószerek megszólaltatásában. Mind a zongorahúrokkal, a zengőfésűkkel, mind a nyelvsípokkal működő verklik esetében fontos, hogy valamilyen dobozszerkezet felerősítse a hangot. Erre a fa a legalkalmasabb, ezért a hagyományos hangszerek készítői évezredek óta használják.

A lakásokban használatos kis sípládák háza, finom díszítéseket, intarziákat kapott. Ezeknél nem kellett nagy fizikai megpróbáltatásokkal számolni, ezért felépítésük könnyedebb, súlyuk kisebb lehetett – és a díszítések sem voltak annyi sérülésnek kitéve.

A mozgatható kintornáknak két fajtája alakult ki: a zongoraverklik nemzedéke, és a különféle sípládák. A pianinóhoz hasonló formájú zongoraverkli nagy méretű kerékkel ellátott kocsira került, és a verkli máris mobilizálódott. Ma ilyet már nem gyártanak, viszont igen- igen sok régi rajzon, városképen figyelhetjük meg őket. A sípládák kisebb példányait a verklisek vállukra akasztott bőrszíjon, esetleg kis állványra állítva használták. A nagyobb, nehezebb darabok a zongoraverklihez hasonlóan kocsikra kerültek, így járták velük a városokat.

Az utcai zenészek a kezdetektől fogva fontosnak tartották, hogy ne csak a zenegép hangja, de külleme is vonzza az érdeklődőket. Az olcsóbb, egyszerűbb verklik doboza csak kisebb díszítéseket kapott. A zongoraverklik általában különösebb díszítés nélkül készültek, hiszen komoly elődeik, a zongorák, a pianínók háza sem volt cirkalmas, túl díszített. De nem is lett volna célszerű ezek dobozait, házait nagyon feldíszíteni, mert súlyuknál, szerkezetüknél fogva sokkal komolyabb sérüléseknek voltak kitéve. Maga a zongoraverkli felépítésénél fogva egyébként is látványos hangszer volt, a hangja, a rajta megszólaló zeneszámok jelentették a különleges attrakciót.

Utcai verkli zenéjére táncolók 1931-ből (Amsterdami Állami archívum)

Amikor egyre nagyobb lett a konkurencia, a verkligyárak külön mesterembereket kezdtek foglalkoztatni, akiknek csak a ház legyártása volt a feladatuk. Más volt a kézben, a vállon hordozható verklik doboza, és más a kerekeken gurulóké. 

A hordozható zenegépek vékonyabb fallal, kisebb díszítéssel készültek. Fontos volt, hogy minél kisebb súlyúak legyenek, de a több zene lejátszására alkalmas gépezetek így is 20-25 kilogrammot nyomtak. Mivel ezek a gépek sokkal sérülékenyebbek voltak, igyekeztek minden szerkezetet a dobozon belül elhelyezni. Ennek következtében igen kaotikus képet mutat egy-egy ilyen régi verkli belseje. A zongorahúros, hangzófésűs verkliknél két oka is volt, hogy a hangot adó részek nem szabadon álltak: egyrészt ezek a hangzószerek igen sérülékenyek, másrészt a verkli fából készült háza volt hivatott felerősíteni a húrok, fésűk hangját.

Az orgonasípokkal működő kintornák sípjai egy idő után megjelentek a zenegépek házának homloklapján. Hiszen a - sokszor igen mívesen kialakított - különböző méretű sípok nem csak látványosak, de sokkal szebben szólnak, ha nem elzárt helyen, a doboz belsejében működnek.

Szintén a sípládákon jelennek meg először a hol mozgó, hol rögzített szobrok. Más verklik előlapján általában csak tájképek, életképek láthatók. A XIX. században készült verklik, kintornák díszítése külön iparággá változott. Ez időben jó nevű művészek is készítettek zenegépekhez rajzokat, képeket, melyeket aztán sok példányban lemásoltak. De a másolást végző festők sem végeztek rossz munkát, több, ebből a korból megmaradt kép igen magas kvalitásról tanúskodik.

Vásári verklit díszítő szobrok (Hollandia)

Egészen különlegesek azok a szerkezetek, melyeknek előlapján, tetején az ott látható alakok meg is mozdultak. Ezek már igazi remekművek voltak, megépítésükhöz komoly mechanikai tudás kellett. Nem egyet neves órakészítő műhelyek állítottak elő, és szállították a verkligyárak megrendelésére. Ennek megfelelően áruk is igen borsos volt. A mozgó alakok a zene dallamára megmozdultak, táncoltak.

Ezekkel a bábukkal a XX. század tízes éveiben találkozunk újra a verkliken: de ekkor a már említett óriási, akár száz - százhúsz sípot megszólaltató zenegépek tartozékai.

A kézben, vállon hordozott verklik tartozéka volt egy "X" betűt formázó kecskelábú asztal, vagy egyszerűbb esetben egy egylábú állvány. Ezekre a verklit ráállította a zenész, és míg bal kezével ügyesen egyensúlyozva tartotta a zeneládát, jobb kezével tekerte a forgatókart. A hengeres vezérlésű gépeknél szintén bal kézzel tologatta a gombokat - váltotta a zeneszámokat.

Egylábú állványon álló sípláda

(…)

A nagy utcai verklik legtöbbször színes festést, díszítést kapnak. Nem csak az alkatrészeket festik le különféle színűre, de a szerkezet előlapján tájképek, életképek jelennek meg. Ahol lehet, aranyozást kapnak a díszítőelemek. Az ilyen szerkezetek képe leginkább a vásári, vidámparki berendezésekhez hasonlít, nem egy közülük olyan giccsesre sikeredik - hogy az akár már szépnek is nevezhető. Rajtuk köszönnek vissza a XIX. században megjelent mozgó alakok. Ezek mozdulatainak funkciója is van, mely többnyire a zenéhez, a zeneéléshez igazodik: a bábuk kezében ütő található, amellyel a megfelelő időpontban kisebb dobot, cintányért, csengettyűt ütnek meg.

Az következő oldalakon néhány verkli, kintorna szerkezete ismerhető meg közelebbről.