VERKLI, KINTORNA AZ IRODALOMBAN

 

"Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, amikor a természetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp ebben a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak egyszeribe vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott, s olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik valóban mosolyogtak is rajta. A Bunsen-lámpában vígan lobogott a zöld csík, s ezt valahogyan még csak bámulta az első padból néhány fiú. De a többiek kinéztek az ablakon, amelyen át a szomszédos kis házak teteit lehetett látni, s a távolban, az aranyos déli napon a templomtornyot, melynek óráján a nagymutató vigasztalóan haladt a tizenkettős felé. És ahogy kifigyeltek az ablakon, a muzsikával együtt más, ide nem tartozó hangok is jöttek be a terembe. Tülköltek a lóvasúti kocsisok, valamelyik udvaron dalolt egy cselédlány, de egészen mást, mint amit a zongora-verkli játszott. És izegni-mozogni kezdett az osztály."

A fenti idézet mindannyiunk legkedvesebb ifjúkori olvasmányának, Molnár Ferenc "Pál utcai fiúk" című regényének kezdő sorai.

*

 


Verne Gyula: Város a levegőben

Egy másik gyerekkori kedvenc, Verne Gyula is megemlíti könyvében az utcai zenegépet. A nagy mesélő "Város a levegőben" című - hazánkban a II. világháború előtt kiadott könyvében jelentős szerepet játszik a kintorna.

 Könyv Zigány Gyula fordításában 1902-ben jelent meg először magyar nyelven a Franklin Társulat kiadásában.

A regény hősei a nyugat-afrikai őserdőben eltévedve bennszülöttek fára települt városába jutnak. Itt egy, előttük ismeretlen király uralkodik. A bennszülöttek ünnepet ülnek, és a mulatság legfőbb látványossága: egy kintorna.

"A mulatság egészen úgy kezdődött, mint a falusi búcsú: a legényke és leányok táncra perdülnek a korcsma udvarán, az öregek meg iddogálnak. Az ital erjesztett, megforrott tamarind-bor volt, melyet borssal fűszereztek. Erős szesztartalma lehetett, mert az ivók csakhamar dülöngélni kezdtek, akárcsak az európai részegek… … A részegek már kezdtek garázdálkodni s félni lehetett, hogy a mulatságnak általános duhajkodás lesz a vége, mikor egyszerre úgy vége lett a lármának, mintha csak ketté vágták volna. Mindenki lecsillapodott és szinte mozdulatlanul állt a helyén. A pokoli lárma után halálos csönd lett.

E pillanatban kinyílt a királyi palota kapuja s a harcosok kétfelől sortálltak.

- Végre! – sóhajtott Max Huber megkönnyebbülve. – Végre hát mégis meglátjuk ezt a rejtélyes uralkodót!

De a palotából nem Ő Felsége lépett ki. Valami levelekkel, virágokkal behintett bútordarabot hoztak ki a tér közepére. S hogy bámult a két jóbarát, mikor látta, hogy ez a bútordarab egy közönséges … verkli, azaz kintorna volt! … Valószínű, hogy ezt a szent hangszert csak a nagy nemzeti ünnepeken szólaltatták meg, Ngala nagyjának, aprajának végtelen gyönyörűségére!

- Hiszen ez Johansen doktor kintornája! – mondta John Cort.

- Más nem is lehet ez az özönvíz előtti jószág – felelte Max Huber. – S most már értem, hogyan hallhattam megérkezésünk éjszakáján a ' Bűvös vadász' keringőjét!

- S erről nem is beszélt Max?!…

- Mert azt hittem, álmodtam kedves John…

- Ezt a hangszert a vagdiak bizonyára úgy rabolták el a doktortól…

- S akkor bizonyára meg is ölték szegény embert! – tette hozzá Max Huber.

E percben egy szálas, díszes gálába öltözött vagdi – valószínűleg a karmester – odalépett a kintornához és elkezdet hajtani.

S mindnyájuk örömére felhangzott az ismeretes keringő.

A karmester komolyan, ünnepélyesen hajtotta a kintornát, mialatt a hallgatók, szinte megittasulva a roppant élvezettől, egyre jobban ingatták a fejüket… De tudták-e Ngalában, hogy a kintornában rendesen több dallam van s csak az oldalán levő gombokat kell odább tolni, hogy egyik nóta a másikat váltsa fel?

Ezt kérdezte magában John Cort s meg akarta várni, mi lesz, ha az erdőlakók beleunnak az első áriába.

Miután a karmester vagy félóráig nyekergette a Bűvös vadász keringőjét, megállt s oly ügyesen félretolta az első rézgombot, mint akármelyik európai kintornás, aki egész életében egyebet sem csinált.

- Ah, ez már csakugyan sok! – kiáltott fel Max Huber.

S valóban sok is volt… hacsak valaki meg nem tanította ezeket a vadakat a kintorna titkára.

A karmester ismét megforgatta a kintorna forgattyúját és hajtani kezdte. Ezúttal valami német románcot játszott, mely hosszú és unalmas volt, akárcsak a szentiváni ének… Félóráig játszotta ezt is, azután megint visszatolta a kintorna rézgombját és ismét a Bűvös vadász keringőjét zendítette rá. Úgy látszott, hogy a kintornában nincs több ária, csak ez a kettő, mert egyiket a másik után, de folyvást csak ezt a kettőt játszotta minden félórában.

Mikor vége volt ennek a hangversenynek, az előbb táncoló párok ismét összeálltak a téren… és tovább folyt az ivás is, melyet a kintorna félbeszakított."

Természetesen a regény folyamán megoldódik az rejtély, hogyan került a kintorna a bennszülöttek birtokába: az említett Johansen doktor az őserdei majmok vizsgálatához vitte magával a zenélőszerkezetet, arra gondolva, hogy a majmok szeretik a zenét. Az őserdő közepén maga magát zárta ketrecbe, úgy játszott a vad emberszabásúaknak. Ám a zene a bennszülötteket is odacsalogatta, akik magukkal vitték a professzort és közösségük királyává tették meg. A kintornát magát pedig szent tárgyként tisztelték.

A teljes történetet itt, néhány oldalt az első kiadásból pedig itt ismerhet meg az érdeklődő:

 

*

 


Tóth Ede: A kintornás család

 

Novellák, elbeszélések tucatjai szólnak a kintornások - keresve és idealizálva a vándorélet szépségeit. Ugyanakkor viszont igen kevés, az igazságot bemutató dokumentum jelenik meg róluk. Talán mert mindenhol ott voltak, talán mert annyira hozzátartoztak az utca képéhez, mint egy-egy kerékvető, lámpaoszlop: alig-alig lehet ebből az időszakból az őket bemutató autentikus forrásra rábukkanni. Olyan riporterek, várostörténészek, akik a pesti élet minden részletét feldolgozták, megírták, alig-alig szólnak róluk. Tábori Kornél, aki a századvég Budapestjét minden oldaláról bemutatja Pesti Élet című könyvében még az utca népének, az utcai alakoknak is szentel külön fejezetet - még őnála sem szerepel a kintornás. Pedig ő még a fővárosi csavargókról, a pesti "specialitásokról" is ír nem egyszer.

Ezzel szemben a kintornások vélt romantikus élete sok szépirodalmi írónak, szerzőnek megragadja a fantáziáját. Kosztolányi, Karinthy, Móricz mellett sok, ma már nem ismert szerző örökíti meg őket: de inkább már csak a romantika képviselőjét látva bennük. Ezek közül is figyelemreméltó a fiatalon elhunyt Tóth Ede "Kintornás család" című népszínműve. A népszínmű a kiegyezés utáni Magyarország dalos színdarabja, az osztrák területekről terjed el magyar földön. Nem színdarab, hiszen énekszámok betétdalok színesítik, de még nem is operett. A népszínműben egy inkább elképzelt, mint valós - népies világ jelenik meg. Legismertebb, és máig kedvelt példája a Szigligeti Ede által írt "Liliomfi", mely éppen a vándorszínészek életéről szól. És a szintén Tóth Ede alkotta falu rossza, melyet évtizedekig játszottak a hazai színpadok.

A Kintornás család nem ért el ekkora sikert, de jól mutatja be a vándorzenészekkel, kintornásokkal kapcsolatban akkor élt sémákat, majdhogynem ábrándokat. A szerző jól ismerhette a vándorszínész, vándorzenész életet: ő maga is fiatal korában éveken át színésztársulattal járta az országot, átszenvedte mindazt a kínt és nehézséget, mely számukra jutott. Valószínűleg ekkor szerezte tüdőbaját, mely olyan fiatalon, éppen sikerei csúcsán elvitte.

Vándorszínészként ismerte meg őt Mikszáth is, aki aztán - mikor már Tóth Ede befutott színműszerző volt – haláláig jó barátságban volt vele. Tóth halála után jó pár évvel írja le emlékeit, melyben – talán éppen a jó barátság okán – nem riad meg az alábbi soroktól sem:

"Itt Szegeden is emlékeznek rá néhányan, egy telet töltött itt, s a Dugonics-sétányra vezető »Kereszt utcában« volt a kedvenc tanyája, ahol most az a fölirat áll: »Hegyi bormérés.« Úgy emlékeznek rá, mint címeres korhelyre, ki az éjszakákat szenvedélyből még cimborák nélkül is átvirrasztotta, csak azért, hogy ne kelljen aludnia."

Tóth Ede minden lumpen megnyilvánulása ellenére megbízható ember volt. Szintén Mikszáth írja róla: "Ha Tóth Ede másodrendű volt is mint színész, ki a közönség figyelmét sehol sem kötötte le maga iránt, magok a színésztársak előtt mindig kiváló volt s különös megtiszteltetésben részesült, miután értelmi tehetségénél és higgadt meggondoltságánál fogva, önkénytelenül, minden szerénysége dacára is bizonyos fölényt gyakorolt. Darabjai a 70-es évek elején már meg voltak írva, s ezek közül a »Schneider Fanny«, »Kerekes András« és az »Oltár előtt« (melyet később »Kintornás család«-dá dolgozott át) egyre emelték tekintélyét »en famille«. Hogy mennyire megbízható embernek tartották, mutatja az, hogy többnyire a színigazgatók intimusa volt, Budainénak összes pénzügyi [s] egyéb ügyeit ő vitte egy időben igen ügyesen. Aradi Gerőnél titkár volt, Szatmárott pedig Klein Samu igazgatónál a könyvtárnoki-rendezői tisztet viselte. Itt került először színre az »Oltár előtt« című darabja, melyben maga is, neje is játszott. Az a jelenet, melyet most a Kintornás családból ösmerünk, midőn Mari Bimbóékhoz betoppan, itt még élesebb volt, mert éppen akkor ért oda az elcsábított, elhagyott leány atyjával és gyermekével a templomba, midőn a csábító már az oltár előtt állott új mátkájával, igen nagy hatást tett Szatmárt. S tán e hatás emléke volt az indító ok, hogy Tóth a »Falu rosszát« s utána a »Kintornás családot« megírja. Hogy aztán a darab írása közben éppen e jelenetet ejtette el s enyhíté egy szelídebbel, csak tisztultabb ízlését mutatja."

A szerzőtől darabjain túl kevés írásos emlékezés maradt fenn, ám ezek majd mind a fiatalkori vándoréletről szólnak. A putnoki (Gömör megyei) fiatal Sárospatakon tanul, onnan jár a környékbéli falvakba prédikálni – persze gyalogszerrel. Szintén gyalog – nagyritkán egy-egy szekérre felkéredzkedve – eszi a színészek nehéz kenyerét, de ezek azok az élmények, melyek -– mint ahogy ő írja később, halála után megjelent írásában – "mesterei voltak": … Az a nyomor, melyet szellemileg és anyagilag éreztem és éltem 17-18 éves koromban… A munka. Dolgoztam teljes életemben. Voltam szabó-inas, levélhordó, pesti kereskedő-segéd, aztán újra tanuló, legátus, supplikáns, színész, színlap-hordó, cédula-ragasztó, titkár, rendező – és örökké író – titokban". …A karácsony éjszaka, melyet a Szatmár és Máté-Szalka közötti úton egyedül kutyák és farkasok társaságában töltöttem. Nem ettek meg, - megérezték, hogy éhesebb vagyok náluk…"

A Kintornás család című művének – melyet alig néhány hónappal 1876 február végén bekövetkezett halála előtt mutattak be – alakjai minden forrás szerint élő személyek voltak. A darab Dáma Náczi-jának alakja egy nagybarcai gazdatiszt figurájának másolata, Pergő Gerzson pedig egy "recskei molnár reminiscentiája, akit a költő mint ifjúkori legátus tanulót ismert".

A színmű a kor igényének megfelelően szerkesztett szerelmi történet, melyben bár a kintorna maga csak mellékszereplő, a kintornások, vándorzenészek életét jól tükrözi.

A nyolc felvonásos darab főszereplői a gazdag molnár, Pergő Gedeon, lánya, Jucika, a szomszédos özvegy molnárné, Bimbó Mártonné, annak édes fia, Laci, és mostohafia, Károly. Az előbbi ácsmester, az utóbbi bakter. Továbbá a környezetükben élő Dáma Náczi, a "potya" melléknévvel illetett falusi fiskális, szolgák, segédek, valamint az öreg kintornás, Máté, és annak hárfán játszó Mari nevű lánya, unokája. Hosszas vándorlás után érkezik meg a kintornás lányával és unokájával a malomhoz, ahol Samuval, a molnárinassal találkoznak először. nagy nehezen lepakolnak, Samu kérdésére, hogy miféle szerzetek, a lány válaszol, csipkelődve leplezve fáradtságát:

"- Hát nem látja?

- Nem én - válaszol az inas, mire a lány a kintornára mutat:

- Ezt a ládát sem ismeri?

- Már hogy ismerném, mikor magukat sem ismerem

- De hisz az a kintorna...

- Kintorma?

- Dehogy kintorma - javítja ki a lány - k i n t o r n a, azaz verkli!

- Verkli? Hát miért nem beszél magyarul, hogy értse is az ember."

A lány azt tanácsolja apjának, ne telepedjenek le, hanem menjenek Samuval a recski Malomhoz, ahol Bimbó Laci is lakik. Kisfiát szólítja, megígéri neki, hogy olyan emberhez viszi el, aki örülni fog neki. Samu veszi fel a kintornát hátára, segít cipelni az öreg helyett.

A malomban Jucival, a molnár lányával ismerkednek meg, aki behívja őket. beszélgetés közben kiderül, ő lesz hamarosan Bimbó Laci felesége. Mari megkéri Samut, vezesse el Bimbó Lacihoz, eközben szomorú nóta csendül fel.

A következő felvonásban Károly panaszkodik mostohaanyjának, hogy mostohabátyja, aki mesterember, gazdag leányt vesz el, milyen szerencsés. Bimbóné vigasztalni próbálja, azzal vigasztalja, becsületes mestersége van neki. Mari Samuval együtt találkozik Károllyal, kinek megtetszik a lány. Mari elmeséli szomorú történetét. Bimbó Lacit négy éve ismeri, egy évet együtt éltek, ő a kisgyermek apja is. Kéri Károlyt, hogy a közben odaérő anyjának ne árulja el a titkot. Károly nem tartja magában a titkot, mindent elmond anyjának, azt javasolja, próbálják meg lekenyerezni a lányt. Ezután kifaggatja Samut, hol találkozott a lánnyal:

Károly: ejnye no! csak legalább tudnám, miféle származás?

Samu: Hát – verklis!

Károly: Verklis?

Samu: Az a! – Ott van a ládája – ni!

Károly (Bámulva s magában töprengve) Nem értem!! – ezt már nem értem! - Hogy lehet egy verklis lányt szeretni… Az az hogy értem; de mégis… Aha, itt vannak már! – Ami azt illeti, hogy csúnya volna, - arról szó sincs, mert takaros személy! de hát mégis! … No majd kitudok mindent!

Eközben az öreg Máté rosszul lesz, Mari kérve kéri a molnárékat, adjanak nekik szálást, pihenőhelyet. Károlyban felébred a szánalom, elhatározza, nem engedi őket az istállóban lepihenni, "nem embernek való az".

Károly: No, hát tessék utánam jönni!

Fúvó (Samuhoz): Fiam, hozd be utánam azt a kintornát!

Samu: (felveszi a kintornát és a hárfát.) Jó, jó beviszem! – Hogy félti az öreg ezt a kintornás ládát, mintha pénzzel lenne tele; pedig nem hiszem, hogy most is volna csak tíz garasa is!

Az öreg kéri lányát:

- Ha lefekszem, a kintornát tedd a fejemhez, nehogy arra a sihederre bízd"

Bimbóné találkozik Marival, aki nem mondja el neki az igazságot, azt hazudja, a gyerek apja meghalt. A molnárné megengedi, hogy egy hétig, amíg az öreg felépül, ott maradhassanak, még levest is küld neki.

Az esküvő napján Samu csak megszerzi a kintornát, gondolván, hogy majd ő játszik a sokadalomnak. Az öreg észreveszi, és ő is a nép közé vegyül. Laci és Mari találkoznak, szóváltásukból az öreg rájön, hogy Bimbó Lacit keresték, azonnal kitalálja azt is, hogy miért. Féltve lányát is, megélhetését is, kikiabálja az igazságot. A bűnös bevallja bűnét, de ezzel csak olajat önt a tűzre. Mari is, Juci is őt teszik felelőssé a történtekért. Az öreg pergő lányával együtt elvonul. Míg Samu elmeséli az őrletésre érkező asszonyoknak a történteket, Laci meg akarja magát ölni. Ettől mostohafivére tartja vissza.

Laci és Mari újabb találkozóján Laci a fiút magánál akarja tartani. Mari megvédi magát, nem adja a gyereket. Pergőék a lányukat vigasztalják, aki elszökik, és Samuval üzen, hogy itt van, még mindig szereti.

Találkozik Marival, akivel közli, hogy a csábítónak bűnhődnie kell:

- Az a kegyed dolga - válaszolja erre a lányanya.

- Tudom, nem is kerüli el.

- Mivel tudná őt kegyed büntetni - faggatja a lány, aki, noha haragszik a fiúra, félti az életét.

Juci válasza nem késik:

- Oh galambom, ezer útja és módja vagyon, de egy a legcélszerűbb: a rabság. Mert mos műár bizonyos, hogy az lesz; én kormányozom őt, s nem ő engem, én leszek az úr a házban s nem ő!

Jön Károly, mire Juci elbújik.

Kifaggatja Marit, tudná-e őt szeretni. Mert neki nagyon tetszik a lány.

Marinak sem közömbös Károly, szép szavakkal szerelmet vallanak egymásnak. Juci előbújik, áldását adja rájuk.

Cserébe Mari kibékíti a két szerelmest, ők csókkal hitelesítik a békét. A lány még elhiteti az öreggel, hogy Károly volt a rossz legény, így az öreg kintornás bocsánatot kér Lacitól.

Károly leveszi az öreg hátáról a zenegépet, Samu kezébe adja:

- No Samu, húzd! Te már úgyis érted ezt! Mi pedig viduljunk fel a kintorna mellett. Anyám, ma tartsuk a lagzit, ma még én is táncra kerekedem!"

A történet a korban annyira jellemző romantikus szerelmi szálat futtatja, bár azzal, hogy a megesett lányt végül nem a bűnös felesége lesz, egy fricskát is ad a kor sematikus erkölcsi elvárásainak.

"A Kintornás-család zajos hatást ért el. Kitűnően játszották. Blaháné mint Kuczi, Tihanyi mint Dáma Néczi, Eöry mint Samu molnárinas jelenetről jelenetre ragadták magukkal a közönséget a siker felé. A szerzőt száz meg száz torok hívta, de az csak lelke mélyén álmodhatta a sikert, ágyában feküdt oda haza; lassu haldoklása megkezdődött"

A darab - noha nem a legjobb darabja volt az írónak – valóban kedvelt műsorszáma volt a századforduló színházainak. Ady, aki egyébként nagyon magasra helyezi a mércét színházi kritikáiban, kifejezetten hiányolja a darabot Nagyvárad színpadáról.

A színdarab 1902-ben, a Tóth Ede munkáival megjelent gyűjteményes kötetben olvasható változatából néhány oldalt az alábbi képre kattintva ismerhet meg az érdeklődő. A könyvet Lampel Róbert (Wodianer és Fiai) Csász. és Kir. Udvari Könyvkereskedés adta ki Váradi Antal szerkesztésében, Garay Ákos illusztrációival.

 

 

*

 


 

Magyar szerzők könyvei a kintornások életéről.

A kintornások nehéz életét mutatja be két, ma már teljesen elfeledett, magyar szerző által írott kis könyvecske. Egyikük még 1880-ban, a másik a XIX-XX század fordulóján jelent meg olyan könyvsorozatok részeként, melyek fő célja a nép olvasókedvének, műveltségének növelése volt.

 

Kristóf vén kintornája

 

Az elsőnek, mely a „Kristóf vén kintornája” címet viseli, még szerzője sem ismert. Annyit tudni, hogy Hornyánszky Viktor nyomdájában készült könyv egy több tucatból álló vallásos könyvsorozat része, mely könyveket abban az időben Koenig R. lelkésznél lehetett megrendelni Budapesten, a Váczi út 76. sz. alatt s azokat Budapestről bérmentesítve küldték az olvasónak. A könyv később, 1925-ben ismét megjelent a Londoni Vallásos Traktátus Társulatnál, de  a szerző ekkor sem került megnevezésre.

A könyvecske Kristófról, egy árva fiúról szól, akit az utcáról egy jószívű fogadósné enged be a padlásszobába, ahol meghúzhatja magát. A fiú a szomszédos szobából verkliszót hall. Megismerkedik a hangszer öreg tulajdonosával, Ambrussal, aki érezve közelgő halálát, a vén sípládát Kristófnak ajándékozza. Kristóf lassan megtanulja használni a kintornát, amíg az öreg él, ő keresi számára a betevő falatot. Eközben megismerkedik egy kislánnxal, Annával, akinek megtanítja, hogyan kell kezelni a kintornát.

Ambrus halála után – jócselekedeteiért cserébe – Kristófot is szerencse éri: Anna édesapja látva jószívűségét, egy közelben lakó lelkészen keresztül pénzt adományoz neki, fedezve így tanításait. Kristófból szintén lelkész lesz, s évek múlva, mikor újra visszatér gyermekkora színhelyére, elérzékenyülve  tekint fel újra az egykori fogadóra, keresi fel az ekkor már öreg fogadósnét. Találkozik Annával is,a ki ekkor már boldog feleségként él. Elmeséli neki életét, s azt, hogy bármerre is járt, a vén kintornára mindig nagyon vigyázott, óvta azt.

A könyv elsősorban vallásos nevelési célból készült, oldalain a hittel kapcsolatos megnyilatkozásokat olvashatjuk – ugyanakkor hiteles képet fest a kor életéről, a verklisek sorsáról.

Néhány oldalt a képre kattintva tekinthetünk meg a könyvből:

 

*

 

Majthényi György: A kis verklis fiú

 

A másik kis könyvecske írója ismert: Majthényi (Matuskovich) György (1185-1942) korának elismert, de nem túlságosan felkapott költője, írója volt. Az eredeti foglalkozására nézve banktisztviselő később a Tevan Könyvkiadó irodalmi lektoraként dolgozott. Versei, novellái folyóiratokban jelentek meg.

A kis verklis fiú című könyve a Singer és Wolfner kiadónál valamikor a két világháború között jelent meg „Az én újságom” című folyóirat könyvsorozatában.

Az egyik dél-magyarországi városkában (feltehetőleg Temesváron) játszódó regény egy szegény verklis fiúról, Zsigáról szól, aki a zenéléssel igyekszik eltartani özvegy édesanyját. A mű főszereplői a városka iskolás korú fiúi,a ki (akárcsak a Pál utcai fiúkban) több csapatra oszlanak. A verklis fiút mindannyian kedvelik, ám egy minden rosszban, csínytevésben résztvevő, nehéz természetű testvérpár bosszúból összetöri a fiú sípládáját. Zsiga elkeseredésében a Bega folyóba ugrik, ahonnan szerencsére kimentik. Ő is, édesanyja is kórházba kerül. A városka alkapitánya veszik pártfogásába, aki már régóta meg szerette volna csípni a két testvért, mert a lakók már rengeteg panasszal voltak irántuk. A fiúk elnyerik büntetésüket, az alkapitánynak pedig gondja van arra is, hogy gyűjtést rendezzen egy új kintorna megvételére, mellyel Zsiga továbbra is zenélni tud a városka utcáin, kapualjaiban.

A könyvből egy korabeli kisváros élete mellett megismerhetjük a kintornások, verklisek sanyarú életét.

A verklisek hangszere igen sok veszélynek volt kitéve: jómagam is ismerek olyan történetet Győr-Sopron megyéből – már a II. világháború utáni időkből – mikor egy elvadult lakodalomban a verklis sípládája látta kárát a vendéget jókedvének...

A teljes könyvet az alábbiakban mutatom be:


 

*

 

 Hazánkban az íról, újságírók igazán a XX. század 20-as, 30-as éveiben fedezik fel az utcai gépzenészt. Akkor, amikor már letűnőben van ideje. Talán épp ezért születik – a szokásos színes riportokon túl - több novella, tárca is, melynek a verkli, a verklis a tárgya.

Nádas Sándor novellája a pesti Futár 1927-es évfolyamában jelent meg.

A történet egy kis budai házban játszódik, ahol is mindenki halkan, lábujjhegyen jár, mert a kisasszony fején borogatással fekszik a lesötétített szobában: migrénje van. Minden kis hang kihozta a sodrából, úgy érezte, mintha kalapáccsal ütnék a fejét. Délután négy körül végre elaludt, ami nagyon kellett az orvos szerint. Ekkor szemben egy nagy udvar kapujából megszólalt a verkli! A verklis, mintha csak bosszút akarna állni az egész világon, nagy kéjjel forgatta szerkezetét. A lány azonnal felriadt, elviselhetetlen fájdalom hasított homloka mögé. Az egyik rokon – hogy a zajforrást lecsillapítsa – 1 pengőt küld ki a verklisnek, hogy menjen el, és egyáltalán ne is jöjjön vissza délutánként. Egy hétig biz az nem is jött. egy pengő az egy pengő – azért, hogy ne játsszon. Ha egész nap tekerné a kurblit, akkor sem keresne ennyit.

Egy hét múlva azonban visszajött, újra rákezdett – és várta az egy pengőt. Ám addigra a kisasszonynak nem csak a migrénje múlt el, de ő maga is elutazott. csakhogy ezt a verklis nem tudhatta. Tekerte, tekerte a zenegépet, miközben még két verklis állt meg az utcában. Várták, hogy nekik is szóljanak. Másnap már három, négy verklis is ott zengette gépezetét fáradhatatlanul, és várták az egy pengőt. De hiába várták.

Amikor az egyik szobalány lekiáltott, hogy "most húzzák a ' Lesz maga juszt is az enyém'-et", rájöttek: bizony lóvá tették őket. Kintornáztak ingyér. "Úgy elrohantak, mintha kergették volna őket – azóta a környéken fáklyával sem lehet verklist találni".

Kosztolányi Dezső a Pesti Hírlap 1926. április 11-i számában kezdi közölni Alakok című sorozatát, mely folytatásai Bölcsőtől a koporsóig címmel a harmincas években jelennek is megjelennek még. katonától táncmesterig, a telefonos kisasszonytól a sírásóig sok-sok, a korban oly jellemző foglalkozás képviselőjét mutatja be a maga szépirodalmi stílusában. 1927-ben januárjában jelenik meg a kintornásról szóló írás, melyet majd egy évtized múlva közöl a Révai Kiadó gyűjteményes kiadásában.

"Mi az 'ember'? A csecsemő, a gyermek, az ifjú, a férfi, az öreg, az aggastyán egyaránt ember. Meglátogattam hát ezt az embert, életének különböző szakaiban, váratlanul, rajtaütésszerűen" – írja az Esti Kornél halhatatlan szülőatyja.

A kintornásról szóló írás apropója egy korhely éjszaka másnapja, amikor a fejfájós délutánba belehasít a verkli hangja. Azonnal behívatja a zenegép tulajdonosát, akit kifaggat. A vak zenész, hogy igazolja magát, megmutatja neki a rendőrségi engedélyt, amely felhatalmazza az utcai zenélésre. De ő már nem egyedül járja az utakat: a segédje húzza a verklit, este ő gyújtja meg a lámpát is. A hengeres zongoraverkli megvétele, a zeneszámok beszerzése nem olcsó dolog – keményen meg kell dolgozni azért, hogy a ráfordított pénz bejöjjön, és még meg is élhessen belőle. Elárul egy titkot: érteni kell a zenegépek működéséhez:

"- Azt hiszik, hogy a verklit csak forgatni kell, pedig ez is olyan, mint a "kézizongora". Ha valakiben nincs gyakorlat és érzés, akkor nincs "takt" se, és a nótának se füle, se farka. Múltkor a Várban megpróbálta egy úr. Kinevették. A "Spanyol szerenád" más, mint a "Fatig", vagy a "Mért jár a szád". "

"… Naponta legfeljebb negyvenezer korona a kereset. Aztán micsoda rongyos papírpénzt vetnek, csupa ötvenkoronást, meg százkoronást, amit a koldusnak is szégyellnek odaadni…"

"Rémisztő a konkurencia. A gramofon, a sramml zene. Az tesz tönkre bennünket. Mindennek a sramml zene az oka.

- De akkor kinek verklizik?

- Hát az ember keresi az olyan házakat, Óbudán, a Tabánban, ahol nagyon szegény emberek laknak. Hivatalszolgák. Meg ilyenek."

Kosztolányi már látja a műfaj alkonyát: "most annyira divatjamúlt, mint a vaporetto mellett a haldokló gondola, vagy mint az autó mellett az egyfogatú, s annyira lenézzük, mint a kaucsuk kézelőt, vagy a készen vett nyakkendőt Sötét mélabúja a levegő szemete, mely ellne nem védekezhetünk. Ezt érzi maga a kintornás is, aki azzal köszöni meg borravalómat, hogy viharvert járművét tovább vontatja, nem muzsikál többé az utcánkon. Milyen megértő, finom lélek…"

Karinthy Frigyes novellája – stílszerűen - mélyebb húrokat penget a verkli ürügyén. Vállalati igazgató hősének élete utolsó óráiban a verkliszó hangjára felidéződik gyerekkora.

"Mindjárt ott lesz… És most az egyik udvarból ismerős, sajátos hangok rikoltoznak elő…

Megállott és figyelni kezdett. A szűk és poros kapualjában kerekes verkli állott, egy toprongyos és álmos ember nyekergette 'trattatta, trattatta, tramtatarata, trattatta…'

A zsongató, rikító hang csodálatos harmóniában gomolygott elő. megint elmosolyodott, kíváncsian nézte az embert odabent és irigyelte… Csak egyszer odaadná a kezébe a forgatót… mindig az volt a vágya… Ő tudná forgatni… szép ütemesen, egyenletesen kell forgatni…

A verklis egyszerre, nóta közepén, elhallgatott, és kitolta a verklit. nagyot zökkent a járda szélén és nyikorogva indult meg a következő ucca felé. Mikor megfordult, meglátta a városi bundás, felhajtott galléros urat, amint megy utána… Ment utána, ódalogva, hogy észre ne vegye… Nem tudott ellenállni a vágynak, borzasztóan szerette volna tolni a kocsit, és forgatni a kapuk alatt…"

Az embernek, aki életében mindent elért és megkaphatott, gyermekkori vágyai idéződnek fel élete utolsó pillanataiban. Gyermekkori vágyai, melyeket a verkli hangja ébresztenek fel benne – utoljára.

"S most a verkli távoli zengésére eszébe jutott a léghajó, az ő léghajója, amit ő készíteni akart … hogy repüljön vele … s eszébe jutott, hogy nagy és különálló emberré akart lenni … s hogy minden olyan nagyszerű, titokzatos és véghetetlen ebben a nagyszerű titokzatos és véghetetlen csodás rejtelmekből ezerszínű, óriási életben, mely fölötte gomolyg a verkli régi, régi, távoli tengésében…"

*

 


Ágai Adolf (Porzó): Udvari zenészek

 

Ágai Adolf (Porzó) a századforduló neves hírlapírója, esszéistája volt. Több újságban is megjelentek írásai, ő alapította a Borsszem Jankó című lapot. Alakjai a hétköznapok „hősei” voltak, mind novelláit, mind tudósításait jó megfigyelőképesség és humor jellemzi. Tovább... →  


Ha valami részletesebben érdekel, esetleg segítségre van szükséged: