"Háromnegyed
egykor, épp abban a pillanatban, amikor a természetrajzi terem katedraasztalán
hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagy nehezen, izgatott
várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű,
smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be
akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre
festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp ebben a diadalmas minutumban
megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden
komolyságnak egyszeribe vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a
meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a
tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott,
s olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett, hogy az egész osztály
mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik valóban mosolyogtak is rajta. A
Bunsen-lámpában vígan lobogott a zöld csík, s ezt valahogyan még csak bámulta
az első padból néhány fiú. De a többiek kinéztek az ablakon, amelyen át a
szomszédos kis házak teteit lehetett látni, s a távolban, az aranyos déli napon
a templomtornyot, melynek óráján a nagymutató vigasztalóan haladt a tizenkettős
felé. És ahogy kifigyeltek az ablakon, a muzsikával együtt más, ide nem tartozó
hangok is jöttek be a terembe. Tülköltek a lóvasúti kocsisok, valamelyik
udvaron dalolt egy cselédlány, de egészen mást, mint amit a zongora-verkli
játszott. És izegni-mozogni kezdett az osztály."
A fenti idézet
mindannyiunk legkedvesebb ifjúkori olvasmányának, Molnár Ferenc "Pál utcai
fiúk" című regényének kezdő sorai. *
Egy másik gyerekkori
kedvenc, Verne Gyula is megemlíti könyvében az utcai zenegépet. A nagy mesélő
"Város a levegőben" című - hazánkban a II.
világháború előtt kiadott könyvében jelentős szerepet játszik a kintorna.
Könyv Zigány Gyula
fordításában 1902-ben jelent meg először magyar nyelven a Franklin Társulat
kiadásában.
A regény hősei a
nyugat-afrikai őserdőben eltévedve bennszülöttek fára települt városába jutnak.
Itt egy, előttük ismeretlen király uralkodik. A bennszülöttek ünnepet ülnek, és
a mulatság legfőbb látványossága: egy kintorna.
"A mulatság egészen
úgy kezdődött, mint a falusi búcsú: a legényke és leányok táncra perdülnek a
korcsma udvarán, az öregek meg iddogálnak. Az ital erjesztett, megforrott tamarind-bor volt, melyet borssal fűszereztek. Erős
szesztartalma lehetett, mert az ivók csakhamar dülöngélni kezdtek, akárcsak az
európai részegek… … A részegek már kezdtek garázdálkodni s félni lehetett, hogy
a mulatságnak általános duhajkodás lesz a vége, mikor egyszerre úgy vége lett a
lármának, mintha csak ketté vágták volna. Mindenki
lecsillapodott és szinte mozdulatlanul állt a helyén. A pokoli lárma után
halálos csönd lett.
E pillanatban kinyílt a
királyi palota kapuja s a harcosok kétfelől sortálltak.
- Végre! – sóhajtott Max
Huber megkönnyebbülve. – Végre hát mégis meglátjuk ezt a rejtélyes uralkodót!
De a palotából nem Ő
Felsége lépett ki. Valami levelekkel, virágokkal behintett bútordarabot hoztak
ki a tér közepére. S hogy bámult a két jóbarát, mikor
látta, hogy ez a bútordarab egy közönséges … verkli,
azaz kintorna volt! … Valószínű, hogy ezt a szent hangszert csak a nagy nemzeti
ünnepeken szólaltatták meg, Ngala nagyjának,
aprajának végtelen gyönyörűségére!
- Hiszen ez Johansen doktor kintornája! – mondta John Cort.
- Más nem is lehet ez az
özönvíz előtti jószág – felelte Max Huber. – S most már értem, hogyan
hallhattam megérkezésünk éjszakáján a ' Bűvös vadász' keringőjét!
- S erről nem is beszélt
Max?!…
- Mert azt hittem,
álmodtam kedves John…
- Ezt a hangszert a vagdiak bizonyára úgy rabolták el a doktortól…
- S akkor bizonyára meg
is ölték szegény embert! – tette hozzá Max Huber.
E percben egy szálas,
díszes gálába öltözött vagdi – valószínűleg a
karmester – odalépett a kintornához és elkezdet hajtani.
S mindnyájuk örömére
felhangzott az ismeretes keringő.
A karmester komolyan,
ünnepélyesen hajtotta a kintornát, mialatt a hallgatók, szinte megittasulva a
roppant élvezettől, egyre jobban ingatták a fejüket… De tudták-e Ngalában, hogy a kintornában rendesen több dallam van s
csak az oldalán levő gombokat kell odább tolni, hogy egyik nóta a másikat
váltsa fel?
Ezt kérdezte magában John
Cort s meg akarta várni, mi lesz, ha az erdőlakók
beleunnak az első áriába.
Miután a karmester vagy
félóráig nyekergette a Bűvös vadász keringőjét, megállt s oly ügyesen
félretolta az első rézgombot, mint akármelyik európai kintornás, aki egész
életében egyebet sem csinált.
- Ah, ez már csakugyan
sok! – kiáltott fel Max Huber.
S valóban sok is volt…
hacsak valaki meg nem tanította ezeket a vadakat a kintorna titkára.
A karmester ismét
megforgatta a kintorna forgattyúját és hajtani kezdte. Ezúttal valami német
románcot játszott, mely hosszú és unalmas volt, akárcsak a szentiváni
ének… Félóráig játszotta ezt is, azután megint visszatolta a kintorna
rézgombját és ismét a Bűvös vadász keringőjét zendítette rá. Úgy látszott, hogy
a kintornában nincs több ária, csak ez a kettő, mert egyiket a másik után, de
folyvást csak ezt a kettőt játszotta minden félórában.
Mikor vége volt ennek a
hangversenynek, az előbb táncoló párok ismét összeálltak a téren… és tovább
folyt az ivás is, melyet a kintorna félbeszakított."
Természetesen a regény folyamán
megoldódik az rejtély, hogyan került a kintorna a bennszülöttek birtokába: az
említett Johansen doktor az őserdei majmok
vizsgálatához vitte magával a zenélőszerkezetet, arra gondolva, hogy a majmok
szeretik a zenét. Az őserdő közepén maga magát zárta ketrecbe, úgy játszott a
vad emberszabásúaknak. Ám a zene a bennszülötteket is odacsalogatta, akik
magukkal vitték a professzort és közösségük királyává tették meg. A kintornát
magát pedig szent tárgyként tisztelték.
A teljes történetet
itt, néhány oldalt az első kiadásból pedig itt ismerhet meg az érdeklődő:
*
Novellák, elbeszélések
tucatjai szólnak a kintornások - keresve és idealizálva a vándorélet szépségeit.
Ugyanakkor viszont igen kevés, az igazságot bemutató dokumentum jelenik meg
róluk. Talán mert mindenhol ott voltak, talán mert annyira hozzátartoztak az
utca képéhez, mint egy-egy kerékvető, lámpaoszlop: alig-alig lehet ebből az
időszakból az őket bemutató autentikus forrásra rábukkanni. Olyan riporterek,
várostörténészek, akik a pesti élet minden részletét feldolgozták, megírták,
alig-alig szólnak róluk. Tábori Kornél, aki a századvég Budapestjét minden
oldaláról bemutatja Pesti Élet című könyvében még az utca népének, az utcai
alakoknak is szentel külön fejezetet - még őnála sem szerepel a kintornás.
Pedig ő még a fővárosi csavargókról, a pesti "specialitásokról" is ír
nem egyszer.
Ezzel szemben a
kintornások vélt romantikus élete sok szépirodalmi írónak, szerzőnek megragadja
a fantáziáját. Kosztolányi, Karinthy, Móricz mellett sok, ma már nem ismert
szerző örökíti meg őket: de inkább már csak a romantika képviselőjét látva
bennük. Ezek közül is figyelemreméltó a fiatalon elhunyt Tóth Ede "Kintornás
család" című népszínműve. A népszínmű a kiegyezés utáni Magyarország dalos
színdarabja, az osztrák területekről terjed el magyar földön. Nem színdarab, hiszen énekszámok betétdalok színesítik, de még nem is
operett. A népszínműben egy inkább elképzelt, mint valós - népies világ jelenik
meg. Legismertebb, és máig kedvelt példája a Szigligeti Ede által írt "Liliomfi", mely éppen a vándorszínészek életéről szól.
És a szintén Tóth Ede alkotta falu rossza, melyet évtizedekig játszottak a
hazai színpadok.
A Kintornás család nem
ért el ekkora sikert, de jól mutatja be a vándorzenészekkel, kintornásokkal
kapcsolatban akkor élt sémákat, majdhogynem ábrándokat. A szerző jól ismerhette
a vándorszínész, vándorzenész életet: ő maga is fiatal korában éveken át színésztársulattal
járta az országot, átszenvedte mindazt a kínt és nehézséget, mely számukra
jutott. Valószínűleg ekkor szerezte tüdőbaját, mely olyan fiatalon, éppen
sikerei csúcsán elvitte.
Vándorszínészként ismerte
meg őt Mikszáth is, aki aztán - mikor már Tóth Ede befutott színműszerző volt –
haláláig jó barátságban volt vele. Tóth halála után jó pár évvel írja le
emlékeit, melyben – talán éppen a jó barátság okán – nem riad meg az alábbi
soroktól sem:
"Itt Szegeden is
emlékeznek rá néhányan, egy telet töltött itt, s a Dugonics-sétányra vezető »Kereszt utcában« volt a kedvenc tanyája, ahol most
az a fölirat áll: »Hegyi bormérés.« Úgy emlékeznek rá, mint címeres korhelyre,
ki az éjszakákat szenvedélyből még cimborák nélkül is átvirrasztotta, csak
azért, hogy ne kelljen aludnia."
Tóth Ede minden lumpen
megnyilvánulása ellenére megbízható ember volt. Szintén Mikszáth írja róla:
"Ha Tóth Ede másodrendű volt is mint színész, ki
a közönség figyelmét sehol sem kötötte le maga iránt, magok a színésztársak
előtt mindig kiváló volt s különös megtiszteltetésben részesült, miután értelmi
tehetségénél és higgadt meggondoltságánál fogva, önkénytelenül, minden
szerénysége dacára is bizonyos fölényt gyakorolt. Darabjai a 70-es évek elején
már meg voltak írva, s ezek közül a »Schneider Fanny«, »Kerekes András« és az »Oltár előtt« (melyet később
»Kintornás család«-dá dolgozott át) egyre emelték
tekintélyét »en famille«. Hogy mennyire megbízható
embernek tartották, mutatja az, hogy többnyire a színigazgatók intimusa volt, Budainénak összes
pénzügyi [s] egyéb ügyeit ő vitte egy időben igen ügyesen. Aradi Gerőnél titkár
volt, Szatmárott pedig Klein Samu igazgatónál a
könyvtárnoki-rendezői tisztet viselte. Itt került először színre az »Oltár előtt« című darabja, melyben maga is, neje is
játszott. Az a jelenet, melyet most a Kintornás családból ösmerünk,
midőn Mari Bimbóékhoz betoppan, itt még élesebb volt,
mert éppen akkor ért oda az elcsábított, elhagyott leány atyjával és
gyermekével a templomba, midőn a csábító már az oltár előtt állott új
mátkájával, igen nagy hatást tett Szatmárt. S tán e hatás emléke volt az indító
ok, hogy Tóth a »Falu rosszát« s utána a »Kintornás
családot« megírja. Hogy aztán a darab írása közben éppen e jelenetet ejtette el
s enyhíté egy szelídebbel, csak tisztultabb ízlését
mutatja."
A szerzőtől darabjain túl
kevés írásos emlékezés maradt fenn, ám ezek majd mind a fiatalkori
vándoréletről szólnak. A putnoki (Gömör
megyei) fiatal Sárospatakon tanul, onnan jár a környékbéli falvakba prédikálni
– persze gyalogszerrel. Szintén gyalog – nagyritkán egy-egy szekérre
felkéredzkedve – eszi a színészek nehéz kenyerét, de ezek azok az élmények,
melyek -– mint ahogy ő írja később, halála után megjelent írásában –
"mesterei voltak": … Az a nyomor, melyet szellemileg és anyagilag
éreztem és éltem 17-18 éves koromban… A munka.
Dolgoztam teljes életemben. Voltam szabó-inas, levélhordó, pesti
kereskedő-segéd, aztán újra tanuló, legátus, supplikáns,
színész, színlap-hordó, cédula-ragasztó, titkár, rendező – és örökké író –
titokban". …A karácsony éjszaka, melyet a Szatmár és Máté-Szalka
közötti úton egyedül kutyák és farkasok társaságában töltöttem. Nem ettek meg,
- megérezték, hogy éhesebb vagyok náluk…"
A Kintornás család című
művének – melyet alig néhány hónappal 1876 február
végén bekövetkezett halála előtt mutattak be – alakjai minden forrás szerint
élő személyek voltak. A darab Dáma Náczi-jának alakja
egy nagybarcai gazdatiszt figurájának másolata, Pergő
Gerzson pedig egy "recskei molnár reminiscentiája, akit a költő mint
ifjúkori legátus tanulót ismert".
A színmű a kor igényének
megfelelően szerkesztett szerelmi történet, melyben bár a kintorna maga csak
mellékszereplő, a kintornások, vándorzenészek életét jól tükrözi.
A nyolc felvonásos darab
főszereplői a gazdag molnár, Pergő Gedeon, lánya, Jucika, a szomszédos özvegy molnárné, Bimbó Mártonné, annak édes fia, Laci, és
mostohafia, Károly. Az előbbi ácsmester, az utóbbi bakter. Továbbá a
környezetükben élő Dáma Náczi, a "potya"
melléknévvel illetett falusi fiskális, szolgák, segédek, valamint az öreg
kintornás, Máté, és annak hárfán játszó Mari nevű lánya, unokája. Hosszas
vándorlás után érkezik meg a kintornás lányával és unokájával a malomhoz, ahol
Samuval, a molnárinassal találkoznak először. nagy nehezen lepakolnak, Samu
kérdésére, hogy miféle szerzetek, a lány válaszol, csipkelődve
leplezve fáradtságát:
"- Hát nem látja?
- Nem én - válaszol az
inas, mire a lány a kintornára mutat:
- Ezt a ládát sem ismeri?
- Már hogy ismerném,
mikor magukat sem ismerem
- De hisz az a kintorna...
- Kintorma?
- Dehogy kintorma - javítja ki a lány - k i n t o r n a, azaz verkli!
- Verkli? Hát miért nem
beszél magyarul, hogy értse is az ember."
A lány azt tanácsolja
apjának, ne telepedjenek le, hanem menjenek Samuval a recski Malomhoz, ahol
Bimbó Laci is lakik. Kisfiát szólítja, megígéri neki, hogy olyan emberhez viszi
el, aki örülni fog neki. Samu veszi fel a kintornát hátára, segít cipelni az
öreg helyett.
A malomban Jucival, a
molnár lányával ismerkednek meg, aki behívja őket. beszélgetés közben kiderül,
ő lesz hamarosan Bimbó Laci felesége. Mari megkéri Samut, vezesse el Bimbó
Lacihoz, eközben szomorú nóta csendül fel.
A következő felvonásban
Károly panaszkodik mostohaanyjának, hogy mostohabátyja, aki mesterember, gazdag
leányt vesz el, milyen szerencsés. Bimbóné
vigasztalni próbálja, azzal vigasztalja, becsületes mestersége van neki. Mari
Samuval együtt találkozik Károllyal, kinek megtetszik a lány. Mari elmeséli
szomorú történetét. Bimbó Lacit négy éve ismeri, egy évet együtt éltek, ő a
kisgyermek apja is. Kéri Károlyt, hogy a közben odaérő anyjának ne árulja el a
titkot. Károly nem tartja magában a titkot, mindent elmond anyjának, azt
javasolja, próbálják meg lekenyerezni a lányt. Ezután kifaggatja Samut, hol
találkozott a lánnyal:
Károly: ejnye no! csak legalább tudnám,
miféle származás?
Samu: Hát – verklis!
Károly: Verklis?
Samu: Az a! – Ott van a ládája – ni!
Károly (Bámulva s magában
töprengve) Nem értem!! – ezt már nem értem! - Hogy
lehet egy verklis lányt szeretni… Az az
hogy értem; de mégis… Aha, itt vannak már! – Ami azt illeti, hogy csúnya volna,
- arról szó sincs, mert takaros személy! de hát mégis!
… No majd kitudok mindent!
Eközben az öreg Máté
rosszul lesz, Mari kérve kéri a molnárékat, adjanak
nekik szálást, pihenőhelyet. Károlyban felébred a szánalom, elhatározza, nem
engedi őket az istállóban lepihenni, "nem embernek való az".
Károly: No, hát tessék
utánam jönni!
Fúvó (Samuhoz): Fiam,
hozd be utánam azt a kintornát!
Samu: (felveszi a
kintornát és a hárfát.) Jó, jó beviszem! – Hogy félti az öreg ezt a kintornás
ládát, mintha pénzzel lenne tele; pedig nem hiszem, hogy most is volna csak tíz
garasa is!
Az öreg kéri lányát:
- Ha lefekszem, a
kintornát tedd a fejemhez, nehogy arra a sihederre bízd"
Bimbóné találkozik Marival, aki
nem mondja el neki az igazságot, azt hazudja, a gyerek apja meghalt. A molnárné megengedi, hogy egy hétig, amíg az öreg felépül,
ott maradhassanak, még levest is küld neki.
Az esküvő napján Samu
csak megszerzi a kintornát, gondolván, hogy majd ő játszik a sokadalomnak. Az
öreg észreveszi, és ő is a nép közé vegyül. Laci és Mari találkoznak,
szóváltásukból az öreg rájön, hogy Bimbó Lacit keresték, azonnal kitalálja azt
is, hogy miért. Féltve lányát is, megélhetését is, kikiabálja az igazságot. A
bűnös bevallja bűnét, de ezzel csak olajat önt a
tűzre. Mari is, Juci is őt teszik felelőssé a történtekért. Az öreg pergő
lányával együtt elvonul. Míg Samu elmeséli az őrletésre érkező asszonyoknak a
történteket, Laci meg akarja magát ölni. Ettől mostohafivére tartja vissza.
Laci és Mari újabb
találkozóján Laci a fiút magánál akarja tartani. Mari megvédi magát, nem adja a
gyereket. Pergőék a lányukat vigasztalják, aki elszökik, és Samuval üzen, hogy
itt van, még mindig szereti.
Találkozik Marival,
akivel közli, hogy a csábítónak bűnhődnie kell:
- Az a kegyed dolga -
válaszolja erre a lányanya.
- Tudom, nem is kerüli
el.
- Mivel tudná őt kegyed
büntetni - faggatja a lány, aki, noha haragszik a fiúra, félti az életét.
Juci válasza nem késik:
- Oh
galambom, ezer útja és módja vagyon, de egy a legcélszerűbb: a rabság. Mert mos
műár bizonyos, hogy az lesz; én kormányozom őt, s nem ő engem, én leszek az úr
a házban s nem ő!
Jön Károly, mire Juci
elbújik.
Kifaggatja Marit, tudná-e
őt szeretni. Mert neki nagyon tetszik a lány.
Marinak sem közömbös
Károly, szép szavakkal szerelmet vallanak egymásnak. Juci előbújik, áldását
adja rájuk.
Cserébe Mari kibékíti a
két szerelmest, ők csókkal hitelesítik a békét. A lány még elhiteti az öreggel,
hogy Károly volt a rossz legény, így az öreg kintornás bocsánatot kér Lacitól.
Károly leveszi az öreg
hátáról a zenegépet, Samu kezébe adja:
- No
Samu, húzd! Te már úgyis érted ezt! Mi pedig viduljunk fel a kintorna mellett.
Anyám, ma tartsuk a lagzit, ma még én is táncra kerekedem!"
A történet a korban
annyira jellemző romantikus szerelmi szálat futtatja, bár azzal, hogy a
megesett lányt végül nem a bűnös felesége lesz, egy fricskát is ad a kor
sematikus erkölcsi elvárásainak.
"A Kintornás-család
zajos hatást ért el. Kitűnően játszották. Blaháné
mint Kuczi, Tihanyi mint
Dáma Néczi, Eöry mint Samu
molnárinas jelenetről jelenetre ragadták magukkal a közönséget a siker felé. A
szerzőt száz meg száz torok hívta, de az csak lelke mélyén álmodhatta a sikert,
ágyában feküdt oda haza; lassu haldoklása
megkezdődött"
A darab - noha nem a
legjobb darabja volt az írónak – valóban kedvelt műsorszáma volt a
századforduló színházainak. Ady, aki egyébként nagyon magasra helyezi a mércét
színházi kritikáiban, kifejezetten hiányolja a darabot Nagyvárad színpadáról.
A színdarab 1902-ben, a
Tóth Ede munkáival megjelent gyűjteményes kötetben olvasható változatából
néhány oldalt az alábbi képre kattintva ismerhet meg az érdeklődő. A könyvet Lampel
Róbert (Wodianer és Fiai) Csász.
és Kir. Udvari Könyvkereskedés adta ki Váradi Antal
szerkesztésében, Garay Ákos illusztrációival.
*
Magyar szerzők könyvei a
kintornások életéről.
A kintornások nehéz
életét mutatja be két, ma már teljesen elfeledett, magyar szerző által írott
kis könyvecske. Egyikük még 1880-ban, a másik a XIX-XX
század fordulóján jelent meg olyan könyvsorozatok részeként, melyek fő célja a
nép olvasókedvének, műveltségének növelése volt.
Kristóf vén kintornája
Az elsőnek, mely a „Kristóf
vén kintornája” címet viseli, még szerzője sem ismert. Annyit tudni, hogy Hornyánszky Viktor nyomdájában készült könyv egy több
tucatból álló vallásos könyvsorozat része, mely könyveket abban az időben Koenig R. lelkésznél lehetett
megrendelni Budapesten, a Váczi út 76. sz. alatt s azokat Budapestről
bérmentesítve küldték az olvasónak. A könyv később, 1925-ben ismét megjelent a
Londoni Vallásos Traktátus Társulatnál, de a szerző ekkor sem
került megnevezésre.
A könyvecske Kristófról,
egy árva fiúról szól, akit az utcáról egy jószívű fogadósné
enged be a padlásszobába, ahol meghúzhatja magát. A fiú a szomszédos szobából
verkliszót hall. Megismerkedik a hangszer öreg tulajdonosával, Ambrussal, aki
érezve közelgő halálát, a vén sípládát Kristófnak ajándékozza. Kristóf lassan megtanulja használni a kintornát, amíg az öreg él, ő keresi
számára a betevő falatot. Eközben megismerkedik egy kislánnxal,
Annával, akinek megtanítja, hogyan kell kezelni a kintornát.
Ambrus halála után –
jócselekedeteiért cserébe – Kristófot is szerencse éri: Anna édesapja látva
jószívűségét, egy közelben lakó lelkészen keresztül pénzt adományoz neki,
fedezve így tanításait. Kristófból szintén lelkész lesz, s évek múlva, mikor
újra visszatér gyermekkora színhelyére, elérzékenyülve tekint fel újra az egykori fogadóra,
keresi fel az ekkor már öreg fogadósnét. Találkozik
Annával is,a ki ekkor már boldog feleségként él.
Elmeséli neki életét, s azt, hogy bármerre is járt, a vén kintornára mindig
nagyon vigyázott, óvta azt.
A könyv elsősorban
vallásos nevelési célból készült, oldalain a hittel kapcsolatos
megnyilatkozásokat olvashatjuk – ugyanakkor hiteles képet fest a kor életéről,
a verklisek sorsáról.
Néhány oldalt a képre kattintva tekinthetünk meg a könyvből:
*
Majthényi György: A kis verklis
fiú
A másik kis könyvecske
írója ismert: Majthényi (Matuskovich)
György (1185-1942) korának elismert, de nem túlságosan felkapott költője, írója
volt. Az eredeti foglalkozására nézve banktisztviselő később a Tevan Könyvkiadó irodalmi lektoraként dolgozott. Versei,
novellái folyóiratokban jelentek meg.
A kis verklis fiú című
könyve a Singer és Wolfner
kiadónál valamikor a két világháború között jelent meg „Az én újságom” című
folyóirat könyvsorozatában.
Az egyik
dél-magyarországi városkában (feltehetőleg Temesváron) játszódó regény egy
szegény verklis fiúról, Zsigáról szól, aki a zenéléssel igyekszik eltartani
özvegy édesanyját. A mű főszereplői a városka iskolás korú
fiúi,a ki (akárcsak a Pál utcai fiúkban) több csapatra oszlanak. A verklis fiút
mindannyian kedvelik, ám egy minden rosszban, csínytevésben résztvevő, nehéz
természetű testvérpár bosszúból összetöri a fiú sípládáját. Zsiga
elkeseredésében a Bega folyóba ugrik, ahonnan
szerencsére kimentik. Ő is, édesanyja is kórházba kerül. A városka alkapitánya veszik pártfogásába, aki már régóta meg
szerette volna csípni a két testvért, mert a lakók már rengeteg panasszal
voltak irántuk. A fiúk elnyerik büntetésüket, az alkapitánynak
pedig gondja van arra is, hogy gyűjtést rendezzen egy új kintorna megvételére,
mellyel Zsiga továbbra is zenélni tud a városka utcáin, kapualjaiban.
A könyvből egy korabeli
kisváros élete mellett megismerhetjük a kintornások, verklisek sanyarú életét.
A verklisek hangszere
igen sok veszélynek volt kitéve: jómagam is ismerek olyan történetet
Győr-Sopron megyéből – már a II. világháború utáni
időkből – mikor egy elvadult lakodalomban a verklis sípládája látta kárát a vendéget jókedvének...
A teljes könyvet az alábbiakban mutatom be:
*
Hazánkban az íról,
újságírók igazán a XX. század 20-as, 30-as éveiben
fedezik fel az utcai gépzenészt. Akkor, amikor már letűnőben van ideje. Talán
épp ezért születik – a szokásos színes riportokon túl - több novella, tárca is,
melynek a verkli, a verklis a tárgya.
Nádas Sándor novellája a
pesti Futár 1927-es évfolyamában jelent meg.
A történet egy kis budai
házban játszódik, ahol is mindenki halkan, lábujjhegyen jár, mert a kisasszony
fején borogatással fekszik a lesötétített szobában: migrénje van. Minden kis
hang kihozta a sodrából, úgy érezte, mintha kalapáccsal ütnék a fejét. Délután
négy körül végre elaludt, ami nagyon kellett az orvos szerint. Ekkor szemben
egy nagy udvar kapujából megszólalt a verkli! A verklis, mintha csak bosszút
akarna állni az egész világon, nagy kéjjel forgatta szerkezetét. A lány azonnal
felriadt, elviselhetetlen fájdalom hasított homloka mögé. Az egyik rokon – hogy
a zajforrást lecsillapítsa – 1 pengőt küld ki a verklisnek, hogy menjen el, és
egyáltalán ne is jöjjön vissza délutánként. Egy hétig biz az nem is jött. egy
pengő az egy pengő – azért, hogy ne játsszon. Ha egész nap tekerné a kurblit,
akkor sem keresne ennyit.
Egy hét múlva azonban
visszajött, újra rákezdett – és várta az egy pengőt. Ám addigra a kisasszonynak
nem csak a migrénje múlt el, de ő maga is elutazott. csakhogy ezt a verklis nem
tudhatta. Tekerte, tekerte a zenegépet, miközben még két verklis állt meg az
utcában. Várták, hogy nekik is szóljanak. Másnap már három, négy verklis is ott
zengette gépezetét fáradhatatlanul, és várták az egy pengőt. De hiába várták.
Amikor az egyik szobalány
lekiáltott, hogy "most húzzák a ' Lesz maga juszt is az enyém'-et", rájöttek: bizony lóvá tették őket.
Kintornáztak ingyér. "Úgy elrohantak, mintha
kergették volna őket – azóta a környéken fáklyával sem lehet verklist
találni".
Kosztolányi Dezső a Pesti
Hírlap 1926. április 11-i számában kezdi közölni Alakok című sorozatát, mely
folytatásai Bölcsőtől a koporsóig címmel a harmincas években jelennek is
megjelennek még. katonától táncmesterig, a telefonos kisasszonytól a sírásóig
sok-sok, a korban oly jellemző foglalkozás képviselőjét mutatja be a maga
szépirodalmi stílusában. 1927-ben januárjában jelenik meg a kintornásról szóló
írás, melyet majd egy évtized múlva közöl a Révai Kiadó gyűjteményes
kiadásában.
"Mi az 'ember'? A
csecsemő, a gyermek, az ifjú, a férfi, az öreg, az aggastyán egyaránt ember.
Meglátogattam hát ezt az embert, életének különböző szakaiban, váratlanul,
rajtaütésszerűen" – írja az Esti Kornél halhatatlan szülőatyja.
A kintornásról szóló írás
apropója egy korhely éjszaka másnapja, amikor a fejfájós délutánba belehasít a
verkli hangja. Azonnal behívatja a zenegép tulajdonosát, akit kifaggat. A vak
zenész, hogy igazolja magát, megmutatja neki a rendőrségi engedélyt, amely
felhatalmazza az utcai zenélésre. De ő már nem egyedül járja az utakat: a
segédje húzza a verklit, este ő gyújtja meg a lámpát is. A hengeres zongoraverkli megvétele, a zeneszámok beszerzése nem olcsó
dolog – keményen meg kell dolgozni azért, hogy a ráfordított pénz bejöjjön, és
még meg is élhessen belőle. Elárul egy titkot: érteni kell a zenegépek
működéséhez:
"- Azt hiszik, hogy
a verklit csak forgatni kell, pedig ez is olyan, mint a "kézizongora". Ha valakiben nincs gyakorlat és érzés,
akkor nincs "takt" se, és a nótának se
füle, se farka. Múltkor a Várban megpróbálta egy úr. Kinevették. A
"Spanyol szerenád" más, mint a "Fatig",
vagy a "Mért jár a szád". "
"… Naponta
legfeljebb negyvenezer korona a kereset. Aztán micsoda rongyos papírpénzt
vetnek, csupa ötvenkoronást, meg százkoronást, amit a koldusnak is szégyellnek
odaadni…"
"Rémisztő a
konkurencia. A gramofon, a sramml zene. Az tesz
tönkre bennünket. Mindennek a sramml zene az oka.
- De akkor kinek
verklizik?
- Hát az ember keresi az
olyan házakat, Óbudán, a Tabánban, ahol nagyon szegény emberek laknak.
Hivatalszolgák. Meg ilyenek."
Kosztolányi már látja a
műfaj alkonyát: "most annyira divatjamúlt, mint a vaporetto
mellett a haldokló gondola, vagy mint az autó mellett az egyfogatú, s annyira
lenézzük, mint a kaucsuk kézelőt, vagy a készen vett nyakkendőt Sötét mélabúja
a levegő szemete, mely ellne nem védekezhetünk. Ezt
érzi maga a kintornás is, aki azzal köszöni meg borravalómat, hogy viharvert
járművét tovább vontatja, nem muzsikál többé az utcánkon. Milyen megértő, finom
lélek…"
Karinthy Frigyes
novellája – stílszerűen - mélyebb húrokat penget a verkli ürügyén. Vállalati
igazgató hősének élete utolsó óráiban a verkliszó hangjára felidéződik
gyerekkora.
"Mindjárt ott lesz… És most az egyik udvarból ismerős, sajátos hangok rikoltoznak
elő…
Megállott és figyelni
kezdett. A szűk és poros kapualjában kerekes verkli állott, egy toprongyos és
álmos ember nyekergette 'trattatta, trattatta, tramtatarata, trattatta…'
A zsongató, rikító hang
csodálatos harmóniában gomolygott elő. megint elmosolyodott, kíváncsian nézte
az embert odabent és irigyelte… Csak egyszer odaadná a kezébe a forgatót…
mindig az volt a vágya… Ő tudná forgatni… szép ütemesen, egyenletesen kell
forgatni…
A verklis egyszerre, nóta
közepén, elhallgatott, és kitolta a verklit. nagyot
zökkent a járda szélén és nyikorogva indult meg a következő ucca
felé. Mikor megfordult, meglátta a városi bundás, felhajtott galléros urat,
amint megy utána… Ment utána, ódalogva, hogy észre ne
vegye… Nem tudott ellenállni a vágynak, borzasztóan szerette volna tolni a
kocsit, és forgatni a kapuk alatt…"
Az embernek, aki életében
mindent elért és megkaphatott, gyermekkori vágyai idéződnek fel élete utolsó
pillanataiban. Gyermekkori vágyai, melyeket a verkli hangja ébresztenek fel
benne – utoljára.
"S most a verkli
távoli zengésére eszébe jutott a léghajó, az ő léghajója, amit ő készíteni akart … hogy repüljön vele … s eszébe jutott, hogy nagy és
különálló emberré akart lenni … s hogy minden olyan nagyszerű, titokzatos és
véghetetlen ebben a nagyszerű titokzatos és véghetetlen csodás rejtelmekből
ezerszínű, óriási életben, mely fölötte gomolyg a
verkli régi, régi, távoli tengésében…"
*
Ágai Adolf (Porzó) a századforduló neves hírlapírója, esszéistája volt. Több újságban is megjelentek írásai, ő alapította a Borsszem Jankó című lapot. Alakjai a hétköznapok „hősei” voltak, mind novelláit, mind tudósításait jó megfigyelőképesség és humor jellemzi.
Tovább... →
Ha valami részletesebben érdekel, esetleg segítségre van szükséged: