Bizonyos, hogy már az ősember rájött arra, hogy egyes tárgyak megütve, megfújva hangot adnak.

Kőkori, bronzkori leletek sokasága tanúskodik erről. Hangot adhatott ki egy megütött bot, de az első hangszerek közé tartoztak azok a csontból készült fúvós hangszerek is, melyeket 10-20 ezer éves őseink lakóhelyén találtak. Talán használtak húros hangszert is, de hát a bőr, a szerves anyag nem marad fenn olyan jól, mint a kemény tárgyak.

A hangok keletkezésének két alapvető módja: egy tárggyal megrezegtetjük a levegőt - ilyenek a húros, ütős hangszerek - vagy pedig közvetlenül a levegőt kényszerítjük rezgésbe. Ez utóbbira példa a fúvós hangszerek családja.

A hangkeltő eszközöknek ezer és ezer változata alakult ki az emberiség története során. A hangszerek története az emberiség története is egyben, mert minden korban tükrözte a társadalom, a művészeti és műszaki tudás fejlettségét.

Már az ókorban igen fontos helyet foglalt el a zene az emberek életében, ám a XV. századra ért el a zenekultúra olyan szintet, hogy külön zenetudományról beszélhetünk. Ez nem véletlen: a reneszánsz a világi művészeteket, köztük a zenét is egészen új alapokra helyezte, ekkor határozták meg a különféle hangszerek fő típusait. Ezt az osztályozást használjuk a mai napig.

Idiofon hangszernek nevezzük azt, melyben valamilyen, önfeszültséggel rendelkező tárgy jön rezgésbe. Ez lehet egy fémkorong (réztányér, cintányér), fémrúd (triangulum), csengő, vagy nagyobb testvére, a harang.

Chordofon hangszerekben egydimenziósan feszített tárgy jön rezgésbe. Ezek a húros hangszerek, melyeket sokféleképpen szólaltathatunk meg: pengetéssel, dörzsöléssel (azaz vonóval) vagy ütéssel, mint például a zongora.

Egyszerűbb felépítésű chordofon hangszer az, melyben a húrok egy zengődoboz fölé kerülnek egymás mellett kifeszítve. Ilyen például a citera, cimbalom, zongora. Náluk bonyolultabb az, amelynél a húrok egy nyak, vagy a hangszer nyúlványa fölé feszülnek, és játszani úgy lehet rajtuk, hogy hosszukat szabályozzuk. De erről még később beszélünk.

A membrafon hangszerek hasonló elven működnek, de nem egydimenziósan, hanem kétdimenziósan kifeszített tárgy rezgeti a levegőt. Ilyen például a dob, a csörgődob.

Sokban különböznek a fentiektől, de legalább ennyiféle változatuk van az aerofon hangszereknek. Működésük lényege, hogy a levegő jön periodikus rezgésbe: a fúvós hangszerek ezek, az egyszerű furulyától az orgonáig. Az aerofon hangszereket is tovább osztályozhatjuk: van, amelyben a fúvósjátékos megfeszített ajkai között a hangszerbe fúj, és a hang így rezeg: ezek a kürtök, a trombiták. Ajaksípnak hívjuk azt, amikor a levegő egy éles peremnek ütközve ad hangot, mint a furulyában, fuvolában. Nyelvsípot láthatunk az egyszerűbb hangszerek közül a szájharmonikában, a bonyolultabbak közül a tárogatóban, vagy éppen a tangóharmonikában. Ezen sípfajtákat az orgona egyesíti magában: majd mindegyik fajtáját megtalálhatjuk ebben a csodás hangszerben.

Ám van más megkülönböztetési módja is a hangszereknek, és ez majd később igen fontos lesz számunkra. Egy tárgyból könnyen lehet hangszert csinálni. Elég csak egy fadarabot, egy fémtárgyat megütnünk és máris hangokat hallunk. Ha jó anyagból van, szép a zengése, már önmagában is hangszernek nevezhetjük. Jól lehet ütemeket adni ezekkel, de hangszernek igazán azt nevezhetjük, mellyel az egyhangú zajkeltésen túl különböző magasságú hangokat tudunk kelteni. Akkor lesz a zajból élvezhető mutatvány - azaz zenei előadás - ha időben és minőségben különféle szabályok szerint változtatjuk a hangzását. Időben - ez azt jelenti, hogy a megszólalás hosszát változtatjuk. A megszólalás hosszának változtatása az egyszerűbb feladat: később látjuk majd, hogy ez a zene automatizálásának egyik összetevője. Sokkal, de sokkal nehezebb a hang minőségét - azaz magasságát - változtatni.

Ez két módon lehetséges. Az egyik, mikor egy hangzószerünk van, és annak fizikai tulajdonságait változtatjuk: ilyen például a hegedű húrja, amikor hosszabb, rövidebb szakaszt lefogunk, és ezzel a hangmagasságot - tulajdonképpen a hangzó tárgy hosszát - módosítjuk. Ennek az elvnek az egyik látványos módja az aeorofon hangszerek családjába tartozó harsonán való játék, amikor a harsona mozgó része ki-be járva a benne rezgő levegő hosszát - ezzel magasságát - változtatja. A hangszereknek ez a kezelése igen nehéz, nagy tudást igénylő mesterség: a zenészek éveken, évtizedeken át tanulják a módszert, és még a leghíresebb zeneművészeknek is napi több órás gyakorlásra van szükségük ahhoz, hogy minden helyen, minden körülmények között el tudják gyönyörködtetni hallgatóikat. A dallamok hangszerszámokból való kicsalogatásának másik módja, amikor több azonos fajtájú, de más-más fizikai tulajdonságú hangzószert teszünk egymás mellé, és ezeket a dallamnak megfelelő sorrendben szólaltatjuk meg. Ilyen hangszer például a zongora, az orgona, a xilofon - hogy csak a legismertebbeket említsük. Ezek megszólaltatására egy kisgyerek is képes, hiszen csak rá kell ütnie a xilofon lemezeire, vagy a zongora billentyűire: az máris megszólal, még ha nem is művész játszik rajta. Persze az ilyen hangszereken történő játéknak is megvan a maga tudománya, nem lehet őket alsóbbrendűeknek minősíteni az előzőeknél. Ám van egy igen fontos tulajdonságuk: a rajtuk való játék - bizonyos feltételekkel - könnyen és hatékonyan automatizálható. Van természetesen az említett két megszólaltatási módon kívül más elven működő hangszer - például a dob. Vagy olyan is, amelyik kombinálja a két módszert. Ez utóbbira legismertebb példának a vonós hangszereket említhetjük, hiszen egy hegedűn, egy gordonkán lehet úgy is játszani, hogy a húrokat lefogva egy-két húrból csalunk elő hangokat azok hosszát változtatva, vagy úgy is, hogy a különböző vastagságú - és ezért különböző hangot adó - húron felváltva játszunk.

De ez már a zenei művészet felső foka, térjünk inkább vissza két igen fontos megállapításunkhoz. Tudjuk tehát, hogy a hangszerek megszólaltatásának idejét automatizálhatjuk, és tudjuk, hogy vannak olyan hangszerek, melyek az egymás melletti hangzószerek váltakozó megszólalásával tehetők dallamossá: azaz ez utóbbi feladat is automatizálható. E két megállapítással meg is határoztuk az automata hangszerek működési elvét.

Nem is gondolnánk, hogy a különféle automata gépek, izgő-mozgó szerkezetek milyen hamar megjelentek az emberiség történetében. Az antik Görögországban, Egyiptomban és a Közel-Keleten már ismerték a mechanikus zenei berendezéseket. Ilyenről szól Apollonius (ie. 200). Az I. században Alexandriai Heronról neveztek el automatát. Európa az arabokon keresztül ismerte meg a fahengeres vezérlésű gépezeteket. Az első mechanikus zenei berendezést a bagdadi kalifának építették a IX. században.

Ugyanebben az időben számtalan zenélő automatát készítettek a bizánci udvarban is. Bölcs Leo a IX. század végén Theophilosz Ikonomakhosz számára ajándékozott zenélő automatát, amely a zenélés mellett kis mozgó madárkákkal is mulattatta a hallgatót. A XIII - XIV. században már nem csak kis játékok voltak a gépezetek: ebből az időből származnak a ma is ismert zenélő, harangjátékot megszólaltató toronyórák elődjei, mint például a strassburgi székesegyház órája. Ez nem csak hangokkal jelezte az idő múlását, hanem mozgó, forgó alakok megjelenésével, játékával. Az Európában ismert legrégebbi harangjátékokat egyes feljegyzések szerint hollandok hozták magukkal Kínából.

Az automatikák a reneszánsz korban kezdenek igazán elterjedni, ennek a kor gondolkodása adott lendületet. A XIV-XV. század emberét egyre jobban foglalkoztatja az őt körülvevő világ, élettelen és élő részeivel együtt. Igyekszik megismerni az élő szervezetek működését, sőt, megkezdődik - a felvilágosodás korában kiteljesedett - azon szándéka, hogy megpróbálja utánozni a természetet. Egyre bonyolultabb, egyre érdekesebb gépek épülnek, ezek az említett célokon túl megvetik a későbbi technikai fejlődés alapjait. E reneszánsz automaták megismerésekor - mint annyi mással kapcsolatban - nem lehet Leonardo da Vinci nevét mellőzni. A nagy polihisztor mint minden más művészetbe, a zenébe is belekóstolt. Ám megközelítése a feltaláló, a gondolkodó ember megközelítése. Több új hangszer mellett gondja volt arra is, hogy igyekezzen megkönnyíteni a hangszereken való játszás tudományát. Feljegyzéseiben gyakran összekapcsolja a művészeteket technikai találmányainak leírásával. Egy-egy szép ceruzarajza, vízfestékkel készült vázlata mellett a lap sarkában találunk rá valamilyen építészeti, mechanikai ötlete leírására. Ugyanakkor megfigyelhető a kifejezetten gépek leírását tartalmazó lapjain, füzeteiben a művészi, aprólékos kidolgozás szándéka. Leonardo tüzetesen megvizsgálja a közelébe kerülő szerkezeteket, tanulmányozza működésüket, és nagyon részletes leírásokban, rajzokban rögzíti a tapasztaltakat. Minden bizonnyal korának óraszerkezetei és a természettudományok, az emberi és állati élet, test tanulmányozása indította meg benne az automaták megalkotása iránti vágyat. Ahogy sok terve, elképzelése nem valósult meg, az önmagától járni, beszélni tudó lény sem született meg, de rajzai, tervei jó képet adnak ez irányú munkásságáról. Igen sok találmánya kapcsolódik a korában egyre fontosabbá váló haditechnikához. Automata fegyverei sorozatlövésre alkalmasak, a vezérlésüket forgó dob vagy kerék látja el, mint automata zenélő dobjáét is. Több változatot is lerajzolt, melyek abban egyeztek meg, hogy a ló által húzott hordó méretű dobot több, a kerekekről vezérelt tárcsa bütykein megugró ütők szólaltatták meg.

Mint annyi más technikai eszköznél, a zenélő automatáknál is a nagyobb, robosztusabb eszközből haladt a fejlődés a kisebbek felé. Az első európai gyártmányú zeneautomatákat - milyen hihetetlen - a templomok tornyaiban találjuk meg. Németországban, Olaszországban számos önműködően játszó harangjáték épül ebben az időben, ezek közül a legismertebb és legnagyszerűbb a "Salzburgi Bika" néven elhíresült harang- és sípjáték. Az erőd keleti oldalának egyik tornyába épített szerkezet fura nevét onnan kapta, hogy több tíz kilométerre elhallatszó hangja fújó bikára emlékeztetett. 1560-ból származó szerkezetét - mint később a kintornákat - már szöges henger vezérelte. E henger 170 cm hosszú, és 25 cm átmérőjű volt. Igaz, csak egy regiszterű, ám 125 fémsípja igen változatos dallamok lejátszását tette lehetővé. A mű minden nap 7-kor, 11-kor és este hat órakor szólalt meg. A nagy, kötéllel mozgatott vezérlő alkatrészek hamar megjelennek a kisebb, lakásokban, palotákban használatos szerkezetekben is. Míg a súllyal hajtott, falusi vagy kisvárosi faiparos által készített kakukkos órák egyszerű fatárcsákkal, a komolyabb, rézművesek, óraművesek által készített fali ingaórák, asztali órák már réz hengerrel működnek. A képen látható XIX. századi francia órában a hengerből kiálló rudacskák emelik meg és ejtik le a negyedóránként megmozduló kalapácsokat, melyek fémrudakat ütnek meg.

Ugrásszerű fejlődést az automaták minket érdeklő világában a felvilágosodás kora hozott. Az ember egyre jobban megismeri az élőlények működését, megkezdődik az ipar, a technika átalakulása. A zenélő szerkezetek fejlődésének e korban is egy kiemelkedő tudós adott lendületet. Neve Athanasius Kircher, a tudós jezsuita páter.

Kircher 1602-ben született a Fulda melletti Geissa faluban. Jó tanuló volt, és noha a harmincéves háború egy időre akadályozta tanulmányaiban, a kor összes jelentős egyetemén megfordul. Würzburgi, avignoni szolgálat után Bécsben császári matematikus. 1636-38 között az osztrák trónörökössel Itáliába, Máltára utazik. 1636-ban publikálja első művét Prodromus Coptus címmel, mely Egyiptomról szól. 1638-ban véglegesen letelepedik Rómában, ekkor kezdődik tudományos karrierje. Ekkor már a matematika, fizika és a keleti nyelvek professzora. 1680-ban bekövetkezett haláláig majdnem 50 könyve kerül kiadásra, melyek a kor emberét érdeklő majd' minden témával foglalkoznak. Ír az optikáról, matematikáról, mágnesességről, archeológiáról, geológiáról (ez utóbbi könyvében külön fejezetet szentel a magyarországi érclelőhelyeknek, azok gazdagságának), és természetesen a zenéről. Az akkori világ központjának számító Örök Városban hozzáfért minden őt érdeklő könyvhöz, antik emlékhez, de sokat hasznosított a Rómán átutazó magas rangú vendégekkel való ismeretségéből, és az egész, akkor ismert világra kiterjedő tudományos levelezéséből. 1650-ben jelenik meg MUSURGIA UNIVERSALIS SIRE ARS MAGNA CONSONI ET DISSONI című könyve. Enciklopédiája a legfontosabb zenével foglalkozó műve. Körüljárja annak minden aspektusát: történetét, mitológiai és matematikai vonatkozásait egyaránt. Külön fejezet foglalkozik a zene fizikájával és technikájával. Osztályozza a zenei eszközöket hangzásuk, technikájuk, elméletük szerint. De foglalkozik a madarak, az élőlények hangkeltésével, zenéjével is, sőt - mint később több más művében is - a tarantella pók táncával.

Részletesen ismerteti a zenélő automaták elméletét és gyakorlatát. Bevezetőként az automaták működési elvét ismerteti, bemutatva a tivoli Villa Aldobrandini víziorgonáját. Leírásában a kor szellemének megfelelően gépezeteit barlangban helyezi el, azokat élőlények veszik körül. A képen Pán istenség fújja furulyáját, mellette egy nimfa látható, ahogyan azt a görög mitológiából ismerjük. Az általa leírt orgona három sípsorral rendelkezik, és mozgó alakok is színesítik működését. A szerkezetet vízturbina hajtja, ez szolgáltatja a megfelelő légnyomást is. Megtaláljuk itt a későbbiekben részletesebben tárgyalt (fa-) hengert a vezérlőbütykükkel, a különálló síprendszert, a levegő tárolására szolgáló tartályt - melyet majd a szélláda vált fel.

Kircher munkája nem maradt hatástalan: a római Quirinale székesegyházban leírása alapján megépül a világ első automata orgonája, mely több, mint 100 évig működött. Matteo Marione Kircher útmutatásait követve készítette el a víz által működtetett orgonát. A víz forgatta a szögekkel kivert fahengert, és ugyancsak a víz sűrítette össze a levegőt a sípok megszólaltatásához. Kirchner halála után szerzetestársa, Filippo Bonanni rendszerezi gyűjteményét. 1709-ben kiadott katalógusában találunk rá a kézzel hajtott zenegép első leírására. A hagyatékban található egy "orgona, mely szöges hengerrel működik, és kézi forgatókarral hajtatik". Bonanni 1722-ben adja ki könyvét a Kircher-gyűjteményben található zeneeszközökről, melyhez a szintén Rómában élő, de holland származású rézmetsző, Arnould van Westerhout készít metszeteket. A 34. képen látható a hordozható zenegép első - minden bizonnyal meglévő darab modelljéről született - ábrázolását. Ez a gép kis méretű, vállszíjon hordott szerkezet, mely a későbbi asztali gépekre hasonlít. A kép - a hozzá tartozó szöveg szerint - egy német zarándokot ábrázol, aki Olaszországban vándorol, és mutatja be zenegépét.

Ekkor már valószínűleg egyre-másra készülnek a hasonló szerkezetek. A kisebb egyházi közösségek hamar rájöttek, hogy a templomi zenészeket jól lehet helyettesíteni az automatákkal. Pedig, mitagadás, nem egy jól fizető munka volt az egyházi zenei alkalmazottak állása, elég, ha csak Bach vagy Handel küzdelmes életére gondolunk. Még a XIX. században is elterjedtek voltak a nagy méretű, egy-egy templom teljes terét betöltő hangú automatikák. Szinte ugyanebben az időben megkezdődik a zenélő szerkezetek méreteinek csökkenése, és rohamos elterjedése.

Mi volt ennek az oka? A közösségi élet színtere a család lett, a polgári lakás. A gazdagodó polgárság igényeivel a nagyúri - hercegi, királyi - udvart igyekezett másolni: persze anyagi lehetőségeihez és életteréhez igazodó léptékben. Azon igyekeztek, hogy a náluk magasabb társadalmi helyzetben levőknél megtapasztalt civilizációs, kényelmi és művészeti értékek saját otthonukban is megjelenjenek. Ebben az időben kezdenek elterjedni - főleg a Németalföldön - a kisebb méretű faliképek, festmények, szobrok, Ekkor kezdenek a nagy templomi orgonák kisebb rokonai megjelenni - az asztali orgonák, és a korábban már említett portatívok, positívok képében. A társadalmi fejlődés főleg azon országokban, területeken figyelhető meg, ahol a gazdag városokban megtalálható a fejlett ipar, kézművesség is. Ilyenek voltak Flamand vidék, Szászország, Itália északi részei. És ezek azok a vidékek, ahonnan az egész földrészen - sőt, az egész ismert világon - majd elterjednek az utcai zenegépek. A társadalmi igény a technikai fejlettséggel együtt lehetővé tette, hogy azok az emberek is zenélhessenek, akiknek nincs érzéke hozzá. Hogy a zeneautomatákból - melyekből ekkor már majd minden tehetősebb otthonban találunk egyet-egyet - hogyan lettek kézi hajtású zenélő szerkezetek: nem tudni. Talán azért, mert ezek olcsóbbak voltak, mint a rúgóshajtásúak, talán mert egy kisasszony megkérte az automatikagyártót, hogy neki egy kézzel hajtott szerkezetet kreáljon - a homályba vész már. De annyi biztos, hogy a XVIII. század elején már ismert a kézzel hajtott "Serinette" neve és rajza, melyet egy kedves arcú leánnyal együtt láthatunk.

A XVII - XVIII. század fordulóján a franciaországi Nancyban és Mirecourtban már jegyzett kintornakészítők működnek. Ez utóbbi hely mai napig a zenegép gyártásáról híres. Az itt működő egyik sípládakészítő, a valószínűleg olasz származású Zersachi építette az első - imént említett - Serinette nevű asztali szerkezetet 1742-ben. Ennek mintájára Németországban egy Bormann nevű hangszerkészítő is gyártott Serinette-et, de ez már több szélládán áll. Hogy milyen komoly iparággá válik a kintorna gyártás, mi sem mutatja jobban, mint hogy 1766-ban a francia Dom Bédos de Cellas kintornakészítő már egészen részletes leírásokat közöl a kintornakészítésről. Az ő gépei nagyok és az utcára valók. Útmutatójában szól az általa gyártott kintornáról, mely 2 láb 4 hüvelyk (azaz 75 cm) hosszú, 15 hüvelyk, azaz 40 cm széles. A nagy, templomi orgonákhoz hasonlóan több különböző hangfekvésű sípsorral rendelkezik. A fából készült basszus sípok Bourdon és Prestant hangzásúak, a magasabb hangúak fém nyelvsípok. A második C-től két, két és fél oktávot fognak át, ami már jelentős terjedelem egy ekkora szerkezetnél. A gépezet szélládája hat részes. Készített diatonikus és kromatikus hangsorú orgonákat, melyen különböző jellegű zenedarabok voltak megszólaltathatók. Dom Bedos rengeteg információt leír szerkezeteiről, ezek nyomán egyre több helyen kezdenek az orgona- és hangszergyártók a kézi hajtású gépek gyártásába. A ma is létező Bruder hangszergyár alapítója, Ignaz Bruder (született 1780-ban, elhunyt 1845-ben) a Fekete-erdőben 1804-ben kezdi gyártani a kis méretű orgonákat, és ezzel egyidejűleg a sípládákat is. Az ő kintornáit - madárorgonáit - már kalitkába zárt madarak énektanítására is használják.

A XVIII. század végén a magyarországi hangszergyártók (akkori nevükön hangászok) sem maradtak el a külföldi mesteremberektől. Esterházy Miklós herceg (akit udvarának Európa-hírű fejlesztései, a művészek, művészetek pártolása miatt a "Fényes" előnévvel illettek) könyvtárnoka, páter Niemetz "több mesterséges orgonákat készített, melyek a berakott hengerek segedelmével magoktól játszottak. Illy neműt csinált Anglia számára is, mellynek két 8 lábas registere, 112 sípja volt, s hangjai a nagy C-től a három vonású G-ig terjedtek". De más módját is kieszelik az élelmes iparosok a géporgona, kintorna használatának. Az 1750-es évektől kezdve a szöges hengerek és sípok megjelennek az órákban és más szerkezetekben is. Külön iparrá válik a dobozok gyártása, melyek némelyikénél a doboz tetején - néha több tucat - fából faragott, színesen kifestett alak mozog, táncol a belsejében megszólaló zenétől kísérve. Ez utóbbiak fölöttébb drágák voltak, hiszen több száz munkaórát igényelt elkészítésük.

Megszámlálhatatlan mennyiségben készülnek a zenélő szerkezetek, újabb és újabb technikai találmányokkal, furfangokkal kápráztatva el a nézőt. Meghajtásukról legtöbbször rúgószerkezet gondoskodott, ám készülnek olyanok is, melyekből kurbli vezet ki. Ezek kézzel hajthatók, megforgatásukkal bármikor megtekinthető az "előadás". A bruchsal-i Fekete-erdei zenegép-múzeumban látható ilyen szerkezet, melynek előlapján, tetején színházi előadás szereplői forognak, emelgetik karjaikat, miközben a szerkezet belsejében és hátfalán rögzített 22 síp az előadást kísérő dallamot ad elő. Ebben a szerkezetben ugyanaz a henger vezérli a bábukat, mint a sípokat. A nagyobb és látványosabb szerkezetek némelyike vásárokban, búcsúkon, de még a fogadókban, vendéglátó helyeken is megjelenik. Ezek felújított példányai mai napig láthatóak Hollandia, Németország városaiban. A hangszeres vándorzenészek utódai - akik állandó megélhetésükhöz használták a zenegépeket - még jó ideig az egyszerűbb, és ezért olcsóbb, egyben kevésbé sérülékeny eszközöket vitték magukkal. Ezeket kézben, a hátukon szállíthatták, nem volt szükséges hozzá kocsit tartani vagy bérelni.

A XVIII. - XIX század fordulóján a technikai fejlődés és a természeti jelenségek megfigyelése nyomán rohamosan megindult a zenegépek fejlődése. Az automaták fejlődéséről szólva meg kell említeni a magyar Kempelen Farkas nevét, aki sakkautomatájának megalkotásával egyidejűleg kezdett dolgozni egy beszélőgép építésén. Sakkozó gépének világelsősége nem is abban rejlett, hogy a gép "magától" sakkozott - hiszen ma már biztosan lehet tudni, hogy a gépben egy ember ült - hanem az az eddig ritkán felismert tény, hogy ő volt az első, aki a gyakorlatban is jól működő, használható távvezérlésű - azaz a gép belsejéből vezérelt - manipulátorokat alkalmazott. Majd' húsz éven át, egészen haláláig foglalkoztatta az emberi beszédet - a zenét megszólaltató sípokhoz hasonló hangzócsövekkel - utánzó szerkezet. Több változatot is kidolgozott, ám nem volt rest a rossz módszert elvetni, ha valamilyen előbbre vivő ötlete támadt. Ő volt az, aki - rengeteg más irányú munkája mellett - először leírta az emberi beszéd mechanikáját, és igyekezett átültetni azt mechanikus szerkezetre. Sajnos az általa épített működő szerkezet nem maradt fenn, ám könyvében rajzokkal illusztrálva sok olyan részletet tár fel, mely szerint a tervezett beszélő gépe az orgonák és a kézi hajtású kintornák rokona lehetett.

A zenélő automaták neves alkotója Johann Nepomuk Malzel, aki testvérével, Leonhard-tal együtt egészen különleges gépeket szerkesztett. 1813-ban szólal meg először "Panharmonikon" - uk, melyre később maga Beethoven - aki jó barátja, majd éppen a zeneautomata ürügyén üzlettársa volt egy ideig - alkotott zeneműveket. Ugyanígy híres volt a drezdai Kauffman család. Ők hatalmas, "Symphonion"-nak nevezett zenegépet építettek, amely szintén automatikusan játszotta a dalokat.

A kézzel működetett zenélő szerkezeteknek a közterületeken történő megjelenése a XIX. század közepétől indul meg. A német kézművesipar hamar megtalálja megfelelő szakembereit, minden német tartományban több - néha tucatnyi - verkligyár alakul és működik. A Bruder, Ruth Wellerhaus, Richter, Schlemmer neveket még ma is láthatjuk a múzeumokban bemutatott szerkezeteken. Nem csak Németországban, hanem máshol is egész üzemek alakulnak gyártásukra. Az olasz származású Gavioli Párizsban alapít verkligyárat. Üzemei az egész kontinenset ellátják zenegépekkel és a hozzájuk való zeneszámokkal. felismerve a nagy igényt, szerződést köt zeneműkiadókkal, nem egyszer zeneszerzőkkel, és így biztosítja, hogy folyamatosan a piacon tudjon maradni. Európa több országában is a legnevesebb manufaktúrákat olasz mesterek vezetik. A már említett Gavioli, Gasparini Párizsban, Chiappa Londonban, Fassano és Pirolli üzeme Belgiumban ontja a zenegépek százait.

1873-ban érkezik Berlinbe Giovanni Bacigalupo, aki az ottani olasz kolóniában néhány év múlva "Frati, Bacigalupo és Gatorna" néven alakítja meg társaival ma is meglévő üzemét. Bacigalupo az egyik legismertebb és legjobban fejlődő üzemet irányítja, sok technikai újítás fűződik gyárához.

Ezen közben a tengerentúlon is megkezdik a zenegépek gyártását. Az amerikaiak üzleti szelleme és egész habitusa soha nem látott lendületet adott a gépezetek fejlődésének. Amerikából származik a Wurlitzer, az a gép, melyet alkotójáról neveztek el. Wurlitzer szintén Németországban látta meg a napvilágot. Huszonkét évesen 1853-ban települ a tengeren túlra, ahol egy ideig a hazájából beszállított gépeket árusítja. Megismerve az amerikai lehetőségeket, gyárat alapít a New York állambeli North Tonawada-ban, és itt kezdi el gyártani a mai napig az ő nevét viselő berendezéseket. Gépei pénzérme bedobása után automatikusan játszottak le dalokat, egy idő után már több tucat zeneszámok közül válogatva. Az Egyesült Államokban gőzzel működtetett zenegépeket is gyártottak, melyek kazánban fejlesztette gőzzel működtek. Egyes példányai állítólag olyan hangerővel szóltak, hogy még 15 mérföld távolságból is hallani lehetett hangjukat. A közönség egyre több zeneszámot szeretett volna hallani, ezért igyekeztek automatizálni a hengerek gyártását is. De még így is sok nehézséget okozott a nehezen kezelhető henger. Szállításuk, cseréjük főleg "előadás" közben igen nehéz volt.

Lino Gatorna és G. Bacigalupo fejleszti ki a papírszalagos vezérlésű orgonákat. Rájöttek, hogy a zeneszámok hossza úgy növelhető, ha a fahenger palástját mintegy "kiterítik", azaz meghosszabbítják. Erre a legalkalmasabb a papírszalag, amely feltekercselve már bármilyen hosszúságú zeneszámot rögzíthet. A papírszalag sérülékeny volt, viszont megvolt az az előnye, hogy olcsó és könnyen sokszorosítható.

Az ő szerkezetükkel működő kintornák tulajdonosainak már lényegesen kisebb súlyt kellett cipelni. Papírszalaggal leginkább a zongoraverkliket látták el, mert a papír szélességének növelésével lehetővé vált, hogy a szokásos zongora - vagy pianínó - összes billentyűje megszólalhasson. Ilyen papírszalagos, Ludwig Hupfeld által gyártott elektromos hajtású zongora található a Zenetudományi Intézet kiállításán is Budapesten. Érdemes megfigyelni a különbséget e gép, és a kiállítás egy másik darabja, egy fahengeres vezérlésű gép között. Ez utóbbi robosztusabb, nehezebb, működtetése - noha szerkezete egyszerűbb- nehezebb. Európa minden nagyvárosában - melyek közül ekkor Párizs, London és Berlin a világ legfontosabb városai közé is tartozott - évente több száz utcai zenélésre jogosító engedélyt adtak ki az illetékes hatóságok. A konkurenciaharc egyre keményebb lett a kintornások között, és természetesen a gyárosok között is. Újabb és újabb módosítások, találmányok javították a kintornák szerkezetét, melyek közül kiemelkedik a Lipcsében működő Lochman cég találmánya, a papírkoronggal vezérelt szerkezet. A korong könnyen szállítható, behelyezhető a gépbe, súlya és terjedelem is sokkal kisebb, mint a hengereké. A zeneszám végén nem kell újra visszatekerni, befűzni, lehetővé válik a folyamatos játék. Gondot csak az jelentett, hogy igen hamar elhasználódott, ezért nem sokkal ezután a papírkorongot felváltja a fémből - leginkább olcsó cink - ón ötvözetből - készült zenekorong. A korongos gép egyedüli hátránya az volt, hogy korlátozott volt a lejátszható zeneszám hossza. Ezért utóbb a korongokat inkább kisebb, az otthonokban és vendéglőkben használatos gépekhez alkalmazták. A már említett - pénzzel működő - wurlitzer is ilyen rendszerű volt. A legszebb korongos gépek azok a kis sípládák, melyek Intona, Ariston Organette néven ma is igen féltett kincsei a gyűjtőknek.

A zeneszámokat tartalmazó papír és fémkorongok száma szinte végtelen. Könnyen, egy hagyományos présgéppel gyárthatók voltak, és a legváltozatosabb zeneszámokat lehetett szinte pillanatok alatt eljátszani általuk. Talán ezek a lemezek voltak azok, melyek a feltaláló Berlinert inspirálták az Edison féle fonográf továbbfejlesztésére, a hangok korong alakú hordozón való rögzítésére - azaz a hanglemez megalkotására. Egész Európában üzemek tucatjai gyártották a gépeket, és gondoskodtak nem csak a javításukról, karbantartásukról, hanem a megfelelő zeneszámok hengerre, papírszalagra, lemezre történő átültetéséről. Hollandiában 1875-ben alapította Leon Warnies az első orgona bérbeadó üzemet. Ő hozzáértéssel vásárolt jó hangszereket, és a bérbeadott masinákat rendben tartotta és rendszeresen új zenével látta el. A verklik nála is egyre nagyobbak és szebbek lettek. A nagyobbakat már nem lehetett vállra venni, úgyhogy ezeket háromkerekű taligára szerelték. Ez a típus főleg Németországból való volt.

A fejlődés forradalmi lépése 1892-ben Párizsban történik. Gavioli orgonagyára kifejlesztette a karton zenekönyveket. Nem ő volt az első: mintegy 4 évtizeddel korábban már M. de Coreuil is ilyeneket javasolt használatra, ám Gavioli volt az, aki kidolgozta az igazán tartós anyagból, a nagyiparilag sokszorosítható lapozott könyvek gyártásának módszerét.

Ezek a lapokból álló könyvek sem előzmény nélküliek a technika-történetben. Az 1752-ben született, és jó nyolcvan évet megélt J. M. Jacquard volt az, aki a szövőszékek vezérléséhez használt először lyukasztott lapokat olyan módon, hogy azokat a szövésmintának megfelelő sorrendben lánccal összefűzte. A lapokat a gép magától húzta be, és az emeltyűk, karok a lyukakba eső tű által vezérelve azok sorrendjének megfelelően működtették a szövőszék alkatrészeit.

A zenegépek vezérlésére a rendszert a mai napig is használják. A zenedarabok hosszát és technikáját nem kellett ezek után behatárolni. A verklik maguk egyre szebbek és nagyobbak lettek, hogy látni is lehessen a technikai fejlődést. 1900 kezdete óta először Gasparini-nál, azután Limonaire-nél lehetett az új orgonákat megrendelni Párizsban. Ebben az időben a - főleg Nyugat-Európában használatos - gépek már nem csak megszólalásukkal keltették fel a figyelmet, hanem külalakjukkal is: a drágább, szebb gépek előlapján megjelentek az orgonasípok, melyek a mély hangok megszólalásában játszottak szerepet. 10-20 síp is látható az ekkor épített szerkezetek előlapján, a kisebb sípok és a harmonikában is használatos rácsapó nyelvsípok a dobozban rejtőztek. A különféle színekkel mintázott, nem egy esetben tájképet ábrázoló zenegépek odacsalogatták az érdeklődőket. Még nagyobb sikerük volt azoknak az óriási, néha szekérnagyságú berendezéseknek, melyek értéke ma néha egy-egy gépkocsi árával is felér. Ezekben már hatalmas sípok, nem egyszer kürtök, dobok is megszólalnak, hajtásukról esetleg már elektromos rendszer gondoskodik.

A vásárokon is megjelent az új verkli, és a táncszalonok is áttértek a mechanikus orgonákra. Gavioli, Marnghi és Limonaire a különféle célokra különféle gépeket építettek. Mivel a Németalföldön sok táncos hely és zenés kávézó volt, ott főként tánczene - orgonákat építettek. Ezeknek óriási méretei voltak, és csodás táncpalotákban voltak fölállítva. A kisebb kávéházak számára is készítettek alkalmas hangszereket. A vásári verkliket főleg Németországban építették, bár Franciaországban is gyártottak ilyet. A Fekete-erdőben, Waldkirch-ben virágzott a verkliipar, Ruth, Bruder, Richter, Wrede és Wellerhaus cégek a huszadik század első harminc évében még sok száz verklit építettek. . Hollandiában nem alakult önálló verkli-ipar 1920-ig, amikor a Német Carl Frei Bredába költözött. Ő Waldkirch környékéről jött, ott tanulta Wilhelm Brudernál és később Párizsban Gaviolinál a szakmát. Nagyon jó orgonahangoló volt, azonkívül zeneszerző és komponista. Antwerpenben építette 1912-ben első orgonáit, és az első világháború után kezdte Bredában az orgonaverkli építő üzemét.

A publikum időnként valami újat szeret hallani és látni, ezért Frei már a század elejétől itt játszó orgonákat, verkliket megjavította és néhány változtatással egészen új hangokat adott nekik. Ezek az új hangok és új kompozíciók annyira sikeresek lettek Hollandiában, hogy majd minden bérlő megbízta Freit, hogy az ő verklijét is építse át. Frei folyton új ötletekkel jött elő, és így lett gyakran régi alkatrészekből egy egészen új hangú verkli-nemzedék. 1933-tól egy sorozat nagy orgonát épített, amelyek akkor - és szerencsére a mai napig - óriási közönségsikert érnek el, Hollandia szerte találkozhatunk velük. A kintornagyártás utolsó nagy ünnepe az volt, amikor Cremona városa (Stradivari szülővárosa és működésének helye) saját költségén a piactere számára 124 billentyűs zongoraverklit rendelt. Az 1930-as években a modern zenerögzítés eszközei - a hanglemezek, majd a magnetofon - elterjedése, és a rádió általánossá válása megpecsételte a kintornák sorsát. Újabb gyárak nem alakulnak, csak mutatóba marad egy-kettő Európában is. A kintorna Közép-Európában a szegények zeneeszköze lett, a sok technikai újítás, amelyeket bevezettek, nem tudta a közönséget meghatni.

A kilencvenes évekre a régi verklis hagyományokkal rendelkező országokban, így Olaszországban, Franciaországban, Németországban, de leginkább a Benelux államokban nyaranta a városok utcáin nemzetközi találkozókon jönnek össze a gépek hívei, megismerve egymás hangszereit, bemutatva művészetüket.

A XIX. század második évtizedében Beethoven üzlettársa és barátja J.N. Malzel által alkotott Panphamonikonra írja a Wellington győzelme című művét. A mű - melyet Beethoven Malzel unszolására alkot meg - a vittoriai ütközetnek állít emléket. A Panharmonikon nem csak sípokat, de dobokat, cintányérokat, húrokat is megszólaltatott, igen alkalmas volt a csata zajának zenei visszaadására, felidézésére. A mű zenekari változata óriási sikert hoz a zeneszerzőnek, igaz, közben Malzellal nézetkülönbségei keletkeznek.

Míg ezek a zeneszámok inkább az automatikákra készültek, a kintornákon inkább a már ismert, zenekarok által játszott művek átiratai jelennek meg.

Richard Wagner írja éppen Halevy Ciprus királynője c. operájának 1841-es bemutatója ürügyén: "Nézd csak azt a sápadt és zavaros tekintetű fiatalembert! feszülten figyeli az előadás minden pillanatát, s megkönnyebbülten nyugtázza a tapsot. Talán elragadtatott operarajongó, vagy a műfaj fejlődését figyelő zenetudós? Óh nem! napi betevő falatjáért aggódó zeneiparos csupán.... Ott fenn a karzaton azaz a ember, aki kissé előrehajolva hegyezi fülét, azt latolgatja, melyik részlet lesz alkalmas arra, hogy a város számtalan verklije számára új műsorszámmal szolgáljon. Éppen most jegyzi fel magának a haldokló király áriáját, amely alkalmas verklitöredéknek tűnik…." A zeneszerzők mindegyike nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy szerzeménye minél nagyobb közönség előtt bemutatásra, ezzel ismeretségre kerüljön. Voltak, akik éppen ezért nem voltak ellenségei a kintornának – sőt, a népszerűség egyik fokmérőjének tekintik. Ugyanakkor voltak a zeneszerzők, akik lenézték, megvetették a gépzenét. Segítettek nekik a zenekritikusok, akik soha nem ismerték el a gépi zene, a kintorna létjogosultságát, minden módon küzdöttek ellene. A. W. Ambros, a XIX. század egyik legnagyobb zenetudósa így ír Verdi - általa nem igazán nagyra tartott - szerzői képességeiről: "Aki Mozart műveinek emelkedett szépségét képes élvezni, szellemileg egészen más színvonalon van, mint aki Verdi csak verklire érdemes zenei kloákáiban leli örömét."

Érdemes felidézni néhány történetet, anekdotát mindkét oldalról – mert majd minden neves zeneszerző valamilyen kapcsolatba került az utcai zenészekkel.

Egy délelőtt Párizsban Rossini azt hallotta, hogy az ablaka alatt egy kintornás a románcot játsza Halévy Guido és Ginevra című operájából. Behívta a fiút, megragadta és megrázta: - Mit jelentsen ez te kis csibész? Ugye fizettek neked, hogy ezt a fércművet játszd az ablakom alatt? Felelj gyorsan, mert baj lesz! A fiatalember hiába esküdözött, hogy fogalma sem volt, kit zavart meg játékával. Rossinit nem lehetett meggyőzni, hogy nem az ő bosszantására történik az egész, de végül taktikát váltott: két Napóleon aranyat adott a zenésznek, és ráparancsolt: - Rendelj új hengert a verklidbe! egy ária a Tankréd-ből, az legyen rajta. Aztán menj és játszd el hatvanszor Halévy ablaka alatt! Hatvanszor! Megértetted?

Egészen másképp oldotta meg Giuseppe Verdi a sípládákkal való harcát. Igaz, őt nem egy vetélytársa zenéjének, hanem saját művei nem hagyták nyugodni: Egyik barátja meglátogatta Moncalieriben, ahol Verdi egy villában lakott. Egy olyan helyiségben fogadta, amely egyszerre volt nappali, háló és dolgozószoba. - Van itt még két szoba, de azok tele vannak az általam bérelt holmival. Verdi kinyitotta őket, és a barátja kintornák, sípládák tömegét látta. - Amikor idejöttem – magyarázta Verdi -, ezek a zenegépek éjjel-nappal a Rigolettó-ból, A trubadúr-ból és a többi operámból játszottak részleteket. Annyira zavartak, hogy mindet kibéreltem erre a szezonra. Ezer frankomba került, de most legalább nyugtom van.

A kintorna hangja, zenéje megihletett nem egy zeneszerzőt az újabb korban is. Legismertebb ilyen tárgyú zeneszám Franz Schubertnek a már említett Téli utazás című művének egy tétele, mely a Kintornás címet viseli. Maga a zene felidézi a kintornazenét.

Ligeti György művei valóban kintornazenék a XX. század második feléből. 1997-ben a Sony adta ki CD lemezen a híres magyar alkotó sípládára írott műveit: az 1947-ben alkotott 1. és 2. Capricco-t, az 1951-ból származó "Musica ricercata", és az 1970-es években született "Continuum" és "Hungarian Rock" című műveket.

A verkli muzsikáját a tragikus sorsú osztrák trónörökös, Ferenc Ferdinánd, is igen szerette. Feljegyezték róla, hogy nem egyszer rendelt fel magához kintornást, akinek játékára kutyáit táncolni tanította.

Egyesült Államokban is a gyors élet, az állandó rohanás következtében főleg az egyszerűbb, és igen ismert zeneszámok voltak a kedvencek. A Santa Lucia, Verdi Rigolettójá-ból a Mantuai herceg áriája ("Az asszony ingatag"), vagy a Jingle Bells. A XX. század elején megjelenő új hangszerek muzsikáját (pl. szaxofon) nehezen lehetett a verklire áthangszerelni, de amikor a jazz-zenekarokban megjelent a tangó-harmonika, már könnyebbé vált a dolog.

Szinte megszámlálhatatlan a verklisekről, kintornásokról készült képek sokasága. Gyakran szerepelnek az élclapok karikatúráin, ám még sűrűbben a nagyvárosok életét bemutató képeken, metszeteken. A XIX. század hatvanas éveitől kezdve a pesti, budai mulatságokat bemutató metszetek, tollrajzok majd mindegyikén megtaláljuk a verklis alakját. Nem ő a központi figurája a képnek – de ott van, része a mindennapi életnek. Főleg az angolszász területen igen sok karikatúra, életkép jelenik meg, mely verkliseket, kintornásokat ábrázol.

Míg ezekben az évtizedekben a képek inkább csak tudósítanak létükről, az 1870-es, 80-as években - a romantika évei ezek a művészetben – már felkelti a művészek, írók, festők képzeletét a kintornás, vándorzenész élet. Nyugat-Európában, de a Monarchiában is festők, rajzolók állandó modelljei lettek. Az elesett, szegény emberek romantikus ábrázolása volt a művészek egyik célja, és a könnyen megtalálható verklisek jó alanynak bizonyultak.

Sok-sok nyugat-európai festő örökítette meg az utcai zenészeket, verkliseket, mégis - meglepő módon - egy orosz festő, a XIX. század hetedik évtizedében alkotó Vaszilij Perov képei emelkednek ki a téma ábrázolásai közül. Az 1863-ban készült kis méretű, a romantikus akadémikus hatást tükröző festményén cigányverklis mereng egy ház romos fala előtt. Sokkal igazabb, és a realizmus előfutárának tekinthető másik – szintén a moszkvai Tretyakov képtárban őrzött – festménye, melyet egy évvel később Párizsban alkotott. A nagyvárosi utcasarkon verklijét tekerő asszony elmerengve tekeri verklije kurbliját, miközben kisgyermeke a zenegépen fekve hozzábújva próbál aludni. Ez utóbbi kép anélkül, hogy idealizálná az utcai zenészek életét – felvillantja valós társadalmi helyzetüket.

Természetesen a későbbi évtizedekben sem kerülték el a különlegességeket kedvelő művészek figyelmét a kintornások. Laurence S. Lowry sok száz képben örökítette meg az angol városok életét: természetesen az ő vidám képein is szerepelnek a kintornások. Egyik legismertebb, legkedveltebb képe "A kintornás" címet viseli. Vidám hangulatú képén a kintornás csak a mellékutca távoli végén tűnik fel, a járókelők messziről figyelik, hallgatják zenéjét.

Picasso rózsaszín korszakában festette meg a verklis Harlekin társaságában. A zenész alakja, feje – más-más szerepben - visszaköszön több alkotásán is.

"Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, amikor a természetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp ebben a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak egyszeribe vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott, s olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik valóban mosolyogtak is rajta. A Bunsen-lámpában vígan lobogott a zöld csík, s ezt valahogyan még csak bámulta az első padból néhány fiú. De a többiek kinéztek az ablakon, amelyen át a szomszédos kis házak teteit lehetett látni, s a távolban, az aranyos déli napon a templomtornyot, melynek óráján a nagymutató vigasztalóan haladt a tizenkettős felé. És ahogy kifigyeltek az ablakon, a muzsikával együtt más, ide nem tartozó hangok is jöttek be a terembe. Tülköltek a lóvasúti kocsisok, valamelyik udvaron dalolt egy cselédlány, de egészen mást, mint amit a zongora-verkli játszott. És izegni-mozogni kezdett az osztály."

A fenti idézet mindannyiunk legkedvesebb ifjúkori olvasmányának, Molnár Ferenc "Pál utcai fiúk" című regényének kezdő sorai.

Egy másik gyerekkori kedvenc, Verne Gyula is megemlíti könyvében az utcai zenegépet. A nagy mesélő "Város a levegőben" című - hazánkban a II. világháború előtt kiadott könyvében jelentős szerepet játszik a kintorna.

A regény hősei a nyugat-afrikai őserdőben eltévedve bennszülöttek fára települt városába jutnak. Itt egy, előttük ismeretlen király uralkodik. A bennszülöttek ünnepet ülnek, és a mulatság legfőbb látványossága: egy kintorna.

"A mulatság egészen úgy kezdődött, mint a falusi búcsú: a legényke és leányok táncra perdülnek a korcsma udvarán, az öregek meg iddogálnak. Az ital erjesztett, megforrott tamarind-bor volt, melyet borssal fűszereztek. Erős szesztartalma lehetett, mert az ivók csakhamar dülöngélni kezdtek, akárcsak az európai részegek… … A részegek már kezdtek garázdálkodni s félni lehetett, hogy a mulatságnak általános duhajkodás lesz a vége, mikor egyszerre úgy vége lett a lármának, mintha csak ketté vágták volna. Mindenki lecsillapodott és szinte mozdulatlanul állt a helyén. A pokoli lárma után halálos csönd lett.

E pillanatban kinyílt a királyi palota kapuja s a harcosok kétfelől sortálltak.

- Végre! – sóhajtott Max Huber megkönnyebbülve. – Végre hát mégis meglátjuk ezt a rejtélyes uralkodót!

De a palotából nem Ő Felsége lépett ki. Valami levelekkel, virágokkal behintett bútordarabot hoztak ki a tér közepére. S hogy bámult a két jóbarát, mikor látta, hogy ez a bútordarab egy közönséges … verkli, azaz kintorna volt! … Valószínű, hogy ezt a szent hangszert csak a nagy nemzeti ünnepeken szólaltatták meg, Ngala nagyjának, aprajának végtelen gyönyörűségére!

- Hiszen ez Johansen doktor kintornája! – mondta John Cort.

- Más nem is lehet ez az özönvíz előtti jószág – felelte Max Huber. – S most már értem, hogyan hallhattam megérkezésünk éjszakáján a ' Bűvös vadász' keringőjét!

- S erről nem is beszélt Max?!…

- Mert azt hittem, álmodtam kedves John…

- Ezt a hangszert a vagdiak bizonyára úgy rabolták el a doktortól…

- S akkor bizonyára meg is ölték szegény embert! – tette hozzá Max Huber.

E percben egy szálas, díszes gálába öltözött vagdi – valószínűleg a karmester – odalépett a kintornához és elkezdet hajtani.

S mindnyájuk örömére felhangzott az ismeretes keringő.

A karmester komolyan, ünnepélyesen hajtotta a kintornát, mialatt a hallgatók, szinte megittasulva a roppant élvezettől, egyre jobban ingatták a fejüket… De tudták-e Ngalában, hogy a kintornában rendesen több dallam van s csak az oldalán levő gombokat kell odább tolni, hogy egyik nóta a másikat váltsa fel?

Ezt kérdezte magában John Cort s meg akarta várni, mi lesz, ha az erdőlakók beleunnak az első áriába.

Miután a karmester vagy félóráig nyekergette a Bűvös vadász keringőjét, megállt s oly ügyesen félretolta az első rézgombot, mint akármelyik európai kintornás, aki egész életében egyebet sem csinált.

- Ah, ez már csakugyan sok! – kiáltott fel Max Huber.

S valóban sok is volt… hacsak valaki meg nem tanította ezeket a vadakat a kintorna titkára.

A karmester ismét megforgatta a kintorna forgattyúját és hajtani kezdte. Ezúttal valami német románcot játszott, mely hosszú és unalmas volt, akárcsak a szentiváni ének… Félóráig játszotta ezt is, azután megint visszatolta a kintorna rézgombját és ismét a Bűvös vadász keringőjét zendítette rá. Úgy látszott, hogy a kintornában nincs több ária, csak ez a kettő, mert egyiket a másik után, de folyvást csak ezt a kettőt játszotta minden félórában.

Mikor vége volt ennek a hangversenynek, az előbb táncoló párok ismét összeálltak a téren… és tovább folyt az ivás is, melyet a kintorna félbeszakított."

Természetesen a regény folyamán megoldódik az rejtély, hogyan került a kintorna a bennszülöttek birtokába: az említett Johansen doktor az őserdei majmok vizsgálatához vitte magával a zenélőszerkezetet, arra gondolva, hogy a majmok szeretik a zenét. Az őserdő közepén maga magát zárta ketrecbe, úgy játszott a vad emberszabásúaknak. Ám a zene a bennszülötteket is odacsalogatta, akik magukkal vitték a professzort és közösségük királyává tették meg. A kintornát magát pedig szent tárgyként tisztelték.

Novellák, elbeszélések tucatjai szólnak a kintornások - keresve és idealizálva a vándorélet szépségeit. Ugyanakkor viszont igen kevés, az igazságot bemutató dokumentum jelenik meg róluk. Talán mert mindenhol ott voltak, talán mert annyira hozzátartoztak az utca képéhez, mint egy-egy kerékvető, lámpaoszlop: alig-alig lehet ebből az időszakból az őket bemutató autentikus forrásra rábukkanni. Olyan riporterek, várostörténészek, akik a pesti élet minden részletét feldolgozták, megírták, alig-alig szólnak róluk. Tábori Kornél, aki a századvég Budapestjét minden oldaláról bemutatja Pesti Élet című könyvében még az utca népének, az utcai alakoknak is szentel külön fejezetet - még őnála sem szerepel a kintornás. Pedig ő még a fővárosi csavargókról, a pesti "specialitásokról" is ír nem egyszer.

Ezzel szemben a kintornások vélt romantikus élete sok szépirodalmi írónak, szerzőnek megragadja a fantáziáját. Kosztolányi, Karinthy, Móricz mellett sok, ma már nem ismert szerző örökíti meg őket: de inkább már csak a romantika képviselőjét látva bennük. Ezek közül is figyelemreméltó a fiatalon elhunyt Tóth Ede "Kintornás család" című népszínműve. A népszínmű a kiegyezés utáni Magyarország dalos színdarabja, az osztrák területekről terjed el magyar földön. Nem színdarab, hiszen énekszámok betétdalok színesítik, de még nem is operett. A népszínműben egy inkább elképzelt, mint valós - népies világ jelenik meg. Legismertebb, és máig kedvelt példája a Szigligeti Ede által írt "Liliomfi", mely éppen a vándorszínészek életéről szól. És a szintén Tóth Ede alkotta falu rossza, melyet évtizedekig játszottak a hazai színpadok.

A Kintornás család nem ért el ekkora sikert, de jól mutatja be a vándorzenészekkel, kintornásokkal kapcsolatban akkor élt sémákat, majdhogynem ábrándokat. A szerző jól ismerhette a vándorszínész, vándorzenész életet: ő maga is fiatal korában éveken át színésztársulattal járta az országot, átszenvedte mindazt a kínt és nehézséget, mely számukra jutott. Valószínűleg ekkor szerezte tüdőbaját, mely olyan fiatalon, éppen sikerei csúcsán elvitte.

Vándorszínészként ismerte meg őt Mikszáth is, aki aztán - mikor már Tóth Ede befutott színműszerző volt – haláláig jó barátságban volt vele. Tóth halála után jó pár évvel írja le emlékeit, melyben – talán éppen a jó barátság okán – nem riad meg az alábbi soroktól sem:

"Itt Szegeden is emlékeznek rá néhányan, egy telet töltött itt, s a Dugonics-sétányra vezető »Kereszt utcában« volt a kedvenc tanyája, ahol most az a fölirat áll: »Hegyi bormérés.« Úgy emlékeznek rá, mint címeres korhelyre, ki az éjszakákat szenvedélyből még cimborák nélkül is átvirrasztotta, csak azért, hogy ne kelljen aludnia."

Tóth Ede minden lumpen megnyilvánulása ellenére megbízható ember volt. Szintén Mikszáth írja róla: "Ha Tóth Ede másodrendű volt is mint színész, ki a közönség figyelmét sehol sem kötötte le maga iránt, magok a színésztársak előtt mindig kiváló volt s különös megtiszteltetésben részesült, miután értelmi tehetségénél és higgadt meggondoltságánál fogva, önkénytelenül, minden szerénysége dacára is bizonyos fölényt gyakorolt. Darabjai a 70-es évek elején már meg voltak írva, s ezek közül a »Schneider Fanny«, »Kerekes András« és az »Oltár előtt« (melyet később »Kintornás család«-dá dolgozott át) egyre emelték tekintélyét »en famille«. Hogy mennyire megbízható embernek tartották, mutatja az, hogy többnyire a színigazgatók intimusa volt, Budainénak összes pénzügyi [s] egyéb ügyeit ő vitte egy időben igen ügyesen. Aradi Gerőnél titkár volt, Szatmárott pedig Klein Samu igazgatónál a könyvtárnoki-rendezői tisztet viselte. Itt került először színre az »Oltár előtt« című darabja, melyben maga is, neje is játszott. Az a jelenet, melyet most a Kintornás családból ösmerünk, midőn Mari Bimbóékhoz betoppan, itt még élesebb volt, mert éppen akkor ért oda az elcsábított, elhagyott leány atyjával és gyermekével a templomba, midőn a csábító már az oltár előtt állott új mátkájával, igen nagy hatást tett Szatmárt. S tán e hatás emléke volt az indító ok, hogy Tóth a »Falu rosszát« s utána a »Kintornás családot« megírja. Hogy aztán a darab írása közben éppen e jelenetet ejtette el s enyhíté egy szelídebbel, csak tisztultabb ízlését mutatja."

A szerzőtől darabjain túl kevés írásos emlékezés maradt fenn, ám ezek majd mind a fiatalkori vándoréletről szólnak. A putnoki (Gömör megyei) fiatal Sárospatakon tanul, onnan jár a környékbéli falvakba prédikálni – persze gyalogszerrel. Szintén gyalog – nagyritkán egy-egy szekérre felkéredzkedve – eszi a színészek nehéz kenyerét, de ezek azok az élmények, melyek -– mint ahogy ő írja később, halála után megjelent írásában – "mesterei voltak": … Az a nyomor, melyet szellemileg és anyagilag éreztem és éltem 17-18 éves koromban… A munka. Dolgoztam teljes életemben. Voltam szabó-inas, levélhordó, pesti kereskedő-segéd, aztán újra tanuló, legátus, supplikáns, színész, színlap-hordó, cédula-ragasztó, titkár, rendező – és örökké író – titokban". …A karácsony éjszaka, melyet a Szatmár és Máté-Szalka közötti úton egyedül kutyák és farkasok társaságában töltöttem. Nem ettek meg, - megérezték, hogy éhesebb vagyok náluk…"

A Kintornás család című művének – melyet alig néhány hónappal 1876 február végén bekövetkezett halála előtt mutattak be – alakjai minden forrás szerint élő személyek voltak. A darab Dáma Náczi-jának alakja egy nagybarcai gazdatiszt figurájának másolata, Pergő Gerzson pedig egy "recskei molnár reminiscentiája, akit a költő mint ifjúkori legátus tanulót ismert".

A színmű a kor igényének megfelelően szerkesztett szerelmi történet, melyben bár a kintorna maga csak mellékszereplő, a kintornások, vándorzenészek életét jól tükrözi.

A nyolc felvonásos darab főszereplői a gazdag molnár, Pergő Gedeon, lánya, Jucika, a szomszédos özvegy molnárné, Bimbó Mártonné, annak édes fia, Laci, és mostohafia, Károly. Az előbbi ácsmester, az utóbbi bakter. Továbbá a környezetükben élő Dáma Náczi, a "potya" melléknévvel illetett falusi fiskális, szolgák, segédek, valamint az öreg kintornás, Máté, és annak hárfán játszó Mari nevű lánya, unokája. Hosszas vándorlás után érkezik meg a kintornás lányával és unokájával a malomhoz, ahol Samuval, a molnárinassal találkoznak először. nagy nehezen lepakolnak, Samu kérdésére, hogy miféle szerzetek, a lány válaszol, csipkelődve leplezve fáradtságát:

"- Hát nem látja?

- Nem én - válaszol az inas, mire a lány a kintornára mutat:

- Ezt a ládát sem ismeri?

- Már hogy ismerném, mikor magukat sem ismerem

- De hisz az a kintorna...

- Kintorma?

- Dehogy kintorma - javítja ki a lány - k i n t o r n a, azaz verkli!

- Verkli? Hát miért nem beszél magyarul, hogy értse is az ember."

A lány azt tanácsolja apjának, ne telepedjenek le, hanem menjenek Samuval a recski Malomhoz, ahol Bimbó Laci is lakik. Kisfiát szólítja, megígéri neki, hogy olyan emberhez viszi el, aki örülni fog neki. Samu veszi fel a kintornát hátára, segít cipelni az öreg helyett.

A malomban Jucival, a molnár lányával ismerkednek meg, aki behívja őket. beszélgetés közben kiderül, ő lesz hamarosan Bimbó Laci felesége. Mari megkéri Samut, vezesse el Bimbó Lacihoz, eközben szomorú nóta csendül fel.

A következő felvonásban Károly panaszkodik mostohaanyjának, hogy mostohabátyja, aki mesterember, gazdag leányt vesz el, milyen szerencsés. Bimbóné vigasztalni próbálja, azzal vigasztalja, becsületes mestersége van neki. Mari Samuval együtt találkozik Károllyal, kinek megtetszik a lány. Mari elmeséli szomorú történetét. Bimbó Lacit négy éve ismeri, egy évet együtt éltek, ő a kisgyermek apja is. Kéri Károlyt, hogy a közben odaérő anyjának ne árulja el a titkot. Károly nem tartja magában a titkot, mindent elmond anyjának, azt javasolja, próbálják meg lekenyerezni a lányt. Ezután kifaggatja Samut, hol találkozott a lánnyal:

Károly: ejnye no! csak legalább tudnám, miféle származás?

Samu: Hát – verklis!

Károly: Verklis?

Samu: Az a! – Ott van a ládája – ni!

Károly (Bámulva s magában töprengve) Nem értem!! – ezt már nem értem! - Hogy lehet egy verklis lányt szeretni… Az az hogy értem; de mégis… Aha, itt vannak már! – Ami azt illeti, hogy csúnya volna, - arról szó sincs, mert takaros személy! de hát mégis! … No majd kitudok mindent!

Eközben az öreg Máté rosszul lesz, Mari kérve kéri a molnárékat, adjanak nekik szálást, pihenőhelyet. Károlyban felébred a szánalom, elhatározza, nem engedi őket az istállóban lepihenni, "nem embernek való az".

Károly: No, hát tessék utánam jönni!

Fúvó (Samuhoz): Fiam, hozd be utánam azt a kintornát!

Samu: (felveszi a kintornát és a hárfát.) Jó, jó beviszem! – Hogy félti az öreg ezt a kintornás ládát, mintha pénzzel lenne tele; pedig nem hiszem, hogy most is volna csak tíz garasa is!

Az öreg kéri lányát:

- Ha lefekszem, a kintornát tedd a fejemhez, nehogy arra a sihederre bízd"

Bimbóné találkozik Marival, aki nem mondja el neki az igazságot, azt hazudja, a gyerek apja meghalt. A molnárné megengedi, hogy egy hétig, amíg az öreg felépül, ott maradhassanak, még levest is küld neki.

Az esküvő napján Samu csak megszerzi a kintornát, gondolván, hogy majd ő játszik a sokadalomnak. Az öreg észreveszi, és ő is a nép közé vegyül. Laci és Mari találkoznak, szóváltásukból az öreg rájön, hogy Bimbó Lacit keresték, azonnal kitalálja azt is, hogy miért. Féltve lányát is, megélhetését is, kikiabálja az igazságot. A bűnös bevallja bűnét, de ezzel csak olajat önt a tűzre. Mari is, Juci is őt teszik felelőssé a történtekért. Az öreg pergő lányával együtt elvonul. Míg Samu elmeséli az őrletésre érkező asszonyoknak a történteket, Laci meg akarja magát ölni. Ettől mostohafivére tartja vissza.

Laci és Mari újabb találkozóján Laci a fiút magánál akarja tartani. Mari megvédi magát, nem adja a gyereket. Pergőék a lányukat vigasztalják, aki elszökik, és Samuval üzen, hogy itt van, még mindig szereti.

Találkozik Marival, akivel közli, hogy a csábítónak bűnhődnie kell:

- Az a kegyed dolga - válaszolja erre a lányanya.

- Tudom, nem is kerüli el.

- Mivel tudná őt kegyed büntetni - faggatja a lány, aki, noha haragszik a fiúra, félti az életét.

Juci válasza nem késik:

- Oh galambom, ezer útja és módja vagyon, de egy a legcélszerűbb: a rabság. Mert mos műár bizonyos, hogy az lesz; én kormányozom őt, s nem ő engem, én leszek az úr a házban s nem ő!

Jön Károly, mire Juci elbújik.

Kifaggatja Marit, tudná-e őt szeretni. Mert neki nagyon tetszik a lány.

Marinak sem közömbös Károly, szép szavakkal szerelmet vallanak egymásnak. Juci előbújik, áldását adja rájuk.

Cserébe Mari kibékíti a két szerelmest, ők csókkal hitelesítik a békét. A lány még elhiteti az öreggel, hogy Károly volt a rossz legény, így az öreg kintornás bocsánatot kér Lacitól.

Károly leveszi az öreg hátáról a zenegépet, Samu kezébe adja:

- No Samu, húzd! Te már úgyis érted ezt! Mi pedig viduljunk fel a kintorna mellett. Anyám, ma tartsuk a lagzit, ma még én is táncra kerekedem!"

A történet a korban annyira jellemző romantikus szerelmi szálat futtatja, bár azzal, hogy a megesett lányt végül nem a bűnös felesége lesz, egy fricskát is ad a kor sematikus erkölcsi elvárásainak.

"A Kintornás-család zajos hatást ért el. Kitűnően játszották. Blaháné mint Kuczi, Tihanyi mint Dáma Néczi, Eöry mint Samu molnárinas jelenetről jelenetre ragadták magukkal a közönséget a siker felé. A szerzőt száz meg száz torok hívta, de az csak lelke mélyén álmodhatta a sikert, ágyában feküdt oda haza; lassu haldoklása megkezdődött"

A darab - noha nem a legjobb darabja volt az írónak – valóban kedvelt műsorszáma volt a századforduló színházainak. Ady, aki egyébként nagyon magasra helyezi a mércét színházi kritikáiban, kifejezetten hiányolja a darabot Nagyvárad színpadáról.

Hazánkban igazán a XX. század 20-as, 30-as éveiben fedezik fel az utcai gépzenészt. Akkor, amikor már letűnőben van ideje. Talán épp ezért születik – a szokásos színes riportokon túl - több novella, tárca is, melynek a verkli, a verklis a tárgya.

Nádas Sándor novellája a pesti Futár 1927-es évfolyamában jelent meg.

A történet egy kis budai házban játszódik, ahol is mindenki halkan, lábujjhegyen jár, mert a kisasszony fején borogatással fekszik a lesötétített szobában: migrénje van. Minden kis hang kihozta a sodrából, úgy érezte, mintha kalapáccsal ütnék a fejét. Délután négy körül végre elaludt, ami nagyon kellett az orvos szerint. Ekkor szemben egy nagy udvar kapujából megszólalt a verkli! A verklis, mintha csak bosszút akarna állni az egész világon, nagy kéjjel forgatta szerkezetét. A lány azonnal felriadt, elviselhetetlen fájdalom hasított homloka mögé. Az egyik rokon – hogy a zajforrást lecsillapítsa – 1 pengőt küld ki a verklisnek, hogy menjen el, és egyáltalán ne is jöjjön vissza délutánként. Egy hétig biz az nem is jött. egy pengő az egy pengő – azért, hogy ne játsszon. Ha egész nap tekerné a kurblit, akkor sem keresne ennyit.

Egy hét múlva azonban visszajött, újra rákezdett – és várta az egy pengőt. Ám addigra a kisasszonynak nem csak a migrénje múlt el, de ő maga is elutazott. csakhogy ezt a verklis nem tudhatta. Tekerte, tekerte a zenegépet, miközben még két verklis állt meg az utcában. Várták, hogy nekik is szóljanak. Másnap már három, négy verklis is ott zengette gépezetét fáradhatatlanul, és várták az egy pengőt. De hiába várták.

Amikor az egyik szobalány lekiáltott, hogy "most húzzák a ' Lesz maga juszt is az enyém'-et", rájöttek: bizony lóvá tették őket. Kintornáztak ingyér. "Úgy elrohantak, mintha kergették volna őket – azóta a környéken fáklyával sem lehet verklist találni".

Kosztolányi Dezső a Pesti Hírlap 1926. április 11-i számában kezdi közölni Alakok című sorozatát, mely folytatásai Bölcsőtől a koporsóig címmel a harmincas években jelennek is megjelennek még. katonától táncmesterig, a telefonos kisasszonytól a sírásóig sok-sok, a korban oly jellemző foglalkozás képviselőjét mutatja be a maga szépirodalmi stílusában. 1927-ben januárjában jelenik meg a kintornásról szóló írás, melyet majd egy évtized múlva közöl a Révai Kiadó gyűjteményes kiadásában.

"Mi az 'ember'? A csecsemő, a gyermek, az ifjú, a férfi, az öreg, az aggastyán egyaránt ember. Meglátogattam hát ezt az embert, életének különböző szakaiban, váratlanul, rajtaütésszerűen" – írja az Esti Kornél halhatatlan szülőatyja.

A kintornásról szóló írás apropója egy korhely éjszaka másnapja, amikor a fejfájós délutánba belehasít a verkli hangja. Azonnal behívatja a zenegép tulajdonosát, akit kifaggat. A vak zenész, hogy igazolja magát, megmutatja neki a rendőrségi engedélyt, amely felhatalmazza az utcai zenélésre. De ő már nem egyedül járja az utakat: a segédje húzza a verklit, este ő gyújtja meg a lámpát is. A hengeres zongoraverkli megvétele, a zeneszámok beszerzése nem olcsó dolog – keményen meg kell dolgozni azért, hogy a ráfordított pénz bejöjjön, és még meg is élhessen belőle. Elárul egy titkot: érteni kell a zenegépek működéséhez:

"- Azt hiszik, hogy a verklit csak forgatni kell, pedig ez is olyan, mint a "kézizongora". Ha valakiben nincs gyakorlat és érzés, akkor nincs "takt" se, és a nótának se füle, se farka. Múltkor a Várban megpróbálta egy úr. Kinevették. A "Spanyol szerenád" más, mint a "Fatig", vagy a "Mért jár a szád". "

"… Naponta legfeljebb negyvenezer korona a kereset. Aztán micsoda rongyos papírpénzt vetnek, csupa ötvenkoronást, meg százkoronást, amit a koldusnak is szégyellnek odaadni…"

"Rémisztő a konkurencia. A gramofon, a sramml zene. Az tesz tönkre bennünket. Mindennek a sramml zene az oka.

- De akkor kinek verklizik?

- Hát az ember keresi az olyan házakat, Óbudán, a Tabánban, ahol nagyon szegény emberek laknak. Hivatalszolgák. Meg ilyenek."

Kosztolányi már látja a műfaj alkonyát: "most annyira divatjamúlt, mint a vaporetto mellett a haldokló gondola, vagy mint az autó mellett az egyfogatú, s annyira lenézzük, mint a kaucsuk kézelőt, vagy a készen vett nyakkendőt Sötét mélabúja a levegő szemete, mely ellne nem védekezhetünk. Ezt érzi maga a kintornás is, aki azzal köszöni meg borravalómat, hogy viharvert járművét tovább vontatja, nem muzsikál többé az utcánkon. Milyen megértő, finom lélek…"

Karinthy Frigyes novellája – stílszerűen - mélyebb húrokat penget a verkli ürügyén. Vállalati igazgató hősének élete utolsó óráiban a verkliszó hangjára felidéződik gyerekkora.

"Mindjárt ott lesz… És most az egyik udvarból ismerős, sajátos hangok rikoltoznak elő…

Megállott és figyelni kezdett. A szűk és poros kapualjában kerekes verkli állott, egy toprongyos és álmos ember nyekergette 'trattatta, trattatta, tramtatarata, trattatta…'

A zsongató, rikító hang csodálatos harmóniában gomolygott elő. megint elmosolyodott, kíváncsian nézte az embert odabent és irigyelte… Csak egyszer odaadná a kezébe a forgatót… mindig az volt a vágya… Ő tudná forgatni… szép ütemesen, egyenletesen kell forgatni…

A verklis egyszerre, nóta közepén, elhallgatott, és kitolta a verklit. nagyot zökkent a járda szélén és nyikorogva indult meg a következő ucca felé. Mikor megfordult, meglátta a városi bundás, felhajtott galléros urat, amint megy utána… Ment utána, ódalogva, hogy észre ne vegye… Nem tudott ellenállni a vágynak, borzasztóan szerette volna tolni a kocsit, és forgatni a kapuk alatt…"

Az embernek, aki életében mindent elért és megkaphatott, gyermekkori vágyai idéződnek fel élete utolsó pillanataiban. Gyermekkori vágyai, melyeket a verkli hangja ébresztenek fel benne – utoljára.

"S most a verkli távoli zengésére eszébe jutott a léghajó, az ő léghajója, amit ő készíteni akart … hogy repüljön vele … s eszébe jutott, hogy nagy és különálló emberré akart lenni … s hogy minden olya nagyszerű, titokzatos és véghetetlen ebben a nagyszerű titokzatos és véghetetlen csodás rejtelmekből ezerszínű, óriási életben, mely fölötte gomolyg a verkli régi, régi, távoli tengésében…"