A XX. század harmincas évéig a pest-budai utcakép általánosan ismert és kedvelt része volt a kintornás.

A zenegép hangos sípja vagy zongorát utánzó dallama gyakran megszólalt a bérházak udvarain, a vendéglők kerthelyiségeiben. El sem lehetett képzelni nyáresti mulatságot, lakodalmat a Tabánban, Gellérthegyen vagy Óbudán kintorna nélkül. Milyen volt ez a szerkezet, kik voltak megszólaltatói?

A zenélő automaták és szerkezetek története összekapcsolódott olyan nagy emberekkel, mint Leonardo da Vinci, Athanasius Kircher, a tudós jezsuita páter vagy a magyar Kempelen Farkas. Észak-Olaszországban, a Németalföldön, Szászországban kiterjedt ipara volt a zenélő automatáknak. Egyes cégek csak a dobozok, sípok készítésével, míg mások a zeneművek kottázásával, szöges hengerekre, papírcsíkokra, bádogkorongokra történő átírásával foglalkoztak.

A XVIII. sz. végétől ezekből az országrészekből kezdtek elterjedni egész Európában. A szerkezetekkel együtt a gyártóhelyek vállalkozó kedvű polgárai is a gépekkel tartottak, működtetve, kezelve őket. Nem véletlen, hogy egyes országokban Orgona Italineri-nek, Orgona Barbierinek hívták a kintornát. A gépezetek - és velük a kintornások - az óceánon is átkeltek, észak- és Dél-Amerikában mai napig szeretettel őrzik emléküket. A legegyszerűbb, néhány sípos - családi otthonokban működtetett - madárorgonáktól a templomi zenészt helyettesítő automatákon keresztül a szekér nagyságú, dobokat, cintányérokat, húrokat megszólaltató zenegépig számtalan fajtáját ismerjük.

A kintorna a hangrögzítésre alkalmas fonográf elterjedéséig - sőt, sokáig még azt követően is - igen fontos szerepet játszott a köznapi emberek zenekultúrájában. Egy-egy új zenés színdarab, operett, opera népszerű betétdala, vagy egy új induló szinte már bemutatása másnapján megjelent az utcai zenészek repertoárjában. Ugyancsak e gépezetek előadásában ismerhették meg a városlakók az újonnan keletkezett könnyebb műfajú slágereket, dalokat is. Bár a zenekritikusok, zenetörténészek a magas művészetnek számító komoly zene kintornán történő megszólaltatását lebecsülték, számtalan művészt ihletett meg e hangszer. Neves zeneszerzők - Beethoven, Sztravinskij, Ravel - alkottak zeneművet automatákra, írók, festők örökítették meg a kintornást. Legnagyobb sikerük az automata zenegépek gyártóinak akkor volt, amikor a hegedű vitathatatlanul legelső gyártóhelye, az olaszországi Cremona városa egy több, mint 100 sípos zeneautomatát rendelt.

Csak Budapesten - Újpest, Kispest és az egyéb városrészek külön városnak számítottak - a húszas harmincas években még évi 200-250 kintornás engedélyt adtak ki. Még a II. világháború után is működött közülük jó néhány. A kintornás élete sok művészt ihletett meg. Az 1870-es években Tóth Ede írt színművet a "Kintornás családja" címmel, Kosztolányi, Karinthy és még jó néhány író, publicista örökítette meg a város alakjai között a zenegépek tulajdonosait. Hazánkban ennek ellenére az elmúlt évtizedekben a kintorna, a verkli, sípláda elfelejtődött.